Olyan szép a karácsonyi történet, olyan meghitt, megnyugtató. Jólesik évről évre visszatérni hozzá, erőt meríteni belőle. Jólesik megpillantani a csillagot, hallani az angyalok énekét, leborulni a kisded lábaihoz a pásztorokkal, és letenni elé minden kincsünket. Jólesik megérkezni oda, ahol felelőtlen gyermekek lehetünk mindnyájan. A templomba, a múltba, hitünk gyökereihez, ahol csupán az a dolgunk, hogy szeressük egymást és örüljünk a csodának. Az előkészületek lázában, a nagy rohanásban és költekezésben arról a bizonyos igazi karácsonyról álmodunk mindnyájan. Arról a csendes és szentséges éjről, melyben együtt lehetünk szüleinkkel, testvéreinkkel, gyermekeinkkel. Ahol mintegy álomból ébredve elkápráztat bennünket a karácsonyfa csillogása, és felcsendül a dallam, mely millió gyermekkori emléket idéz, éjszakai hóesést, kántálók kórusát, a tűz pattogását a kemencében. Ahol összekeveredik a töltött káposzta, a kalács és a fenyő illata. Ahol ropog a hó a talpunk alatt, amikor magunk is kántálni indulunk a csillagfényes éjszakában, valahol messze, Betlehem kis falucskában. És annyi minden hozzátartozik még az ünnephez, hogy el sem lehetne mondani. Hálás tekintetek, ölelések, imák... A szaloncukor édessége, színes fényektől csillogó ablakok, gyermekhangok a templomban: „Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna a világra.”