Otthon Zalánban
Madarasék tíz éve élnek Zalánban, kisebbik lányuk, Dorka ott is jár óvodába, a nagyobbik, Virág pedig Bodokon elemi iskolás. Péter medgyesi származású, de a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban érettségizett, Katalin pedig kolozsvári. Mindketten a nagyváradi képzőművészeti egyetemen diplomáztak 2004-ben, és még abban az évben Szentgyörgyre költöztek. Zaláni parasztházukat 2005-ben vásárolták, egy év múlva kiköltöztek. Évtizede újítják, alakítják, mostanra nagyjából befejezték, az istállóból kialakított műterem korszerűsítése következik. Szobrászként Péter nem csak a házfelújításból vette ki alaposan a részét, széket, asztalt és ágyat is tervez, illetve készít, így nagyon sok munkával barátságos, meghitt otthont teremtettek maguknak. Katalin restaurálást tanult, ám az iparművészet felé fordult, ékszereket készít, korábban sárgarézből dolgozott, most már kizárólag tűzzománccal foglalkozik, ez nemesebb technika, és grafika iránti vonzódásával nagyobb lehetőséget is lát benne. Mindketten szabadúszók, otthon dolgoznak. Péter korábban tanított, Katalin ideje nagy részét még mindig a kislányokkal tölti. Ékszereikkel rendszeresen járnak kézművesvásárokba, a hagyományos falusi életforma követői, önellátó életmódra rendezkedtek be. Kertjükben vetemény, emellett állatokat – nyulat, baromfit – tartanak, ami kinti munka, azzal mind Péter foglalkozik, a főzés, a házimunka a Kataliné. Ő nyáron a konyhaablakból látja az udvaron játszadozó kislányokat, s ez megnyugtató számára. Péter télen naponta viszi őket szánkózni. Idejük, lehetőségeik szerint barátaikkal ülnek asztalhoz, a faluban több hozzájuk hasonló fiatal család él.
Jó esetben újabban Katalin is tud naponta három-négy órát dolgozni, amíg Dorka óvodában. Idejét jól be kell osztania, ám az elmúlt években az alkotás jobbára háttérbe szorult, hiszen mindenekelőtt főállású anya. Színes fülbevalót, nyakéket, karkötőt, gyűrűt készít, a figuratív minták, vonalak állnak közel hozzá, az absztrakt nem az ő világa. De szívesen varr babát, akár táskát is, nemezel, számos díszítést készített lakásukba is. Péter szokta neki mondogatni, csak egyvalamire kellene koncentrálnia, ahhoz, hogy abban igazán jó legyen, de ezt nem teheti. Mi több, vonzódna még a meseillusztrációk készítéséhez is, most karácsonyra is egy olyan meséskönyvet kért, amelyben gyönyörűek a rajzok.
Letisztult művészet
Madaras Péter már a középiskolában foglalkozott szobrászattal, az egyetem elvégzésétől tekinti szobrásznak magát. Jobbára fából dolgozik, modulos, szimmetrikus kompozíciói letisztultak és elegánsak. Ihletője saját élete, próbálja „szépen megfogalmazni” azt, ami vele történik. Nem bonyolítja, az ősi, nemes egyszerűség vonzza, a hagyományos falusi életben is ezt tartja követendőnek. Munkáit nem szereti túlmagyarázni – a Szív-mag is „egyszerű dolgokról” szól:   születésről, megmaradásról –, mert szemlélői rendszerint mást látnak munkáiban, ezért rájuk bízza a reflektálást, a meditációt, eközben azt vallja, az „organikus, elemi életösztönöket kiemelő, természetközeli művészet” érdekli inkább.
Tisztában van azzal, hogy egy-egy művész életében is fontos a kapcsolatrendszer, nem lehet elefántcsonttoronyba vonulva csupán az alkotásra figyelni, ám ő maga nem kilincsel, nem ismerkedik azért, hogy felfigyeljenek rá, hogy megbízásokat kapjon. Ezért is érkezett viszonylag későn felkérés az első egyéni kiállítására, amelyet 2013-ban Bukarestben rendeztek az Atelier 030202 kiállítótérben. Addig folyamatosan hiányérzete, kételyei voltak, ám e tárlat bátorítást jelentett, hiszen számára is fontos a visszaigazolás, az elismerés. Tagja a Lakóca alkotócsoportnak, Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön csoportos tárlatokon vett részt, egyéni bemutatkozása itt még nem volt. Bár ő maga is befelé forduló, belátja, egy művésznek is menedzselnie kell valamelyest magát, türelem, kitartás szükséges a sikerességhez, bíznia kell abban, hogy értelme van a munkának, jó a választott út.
Zalánból Tajpejbe
Éppen ezért jelent megnyugvást számára a mostani tajvani elismerés, azt, hogy „amit én gondoltam, az igaz”. Jóleső, pozitív visszajelzés, mert volt idő, amikor azon töprengett, hogyan tovább? A Lih Pao nevű, harmadik alkalommal megrendezett tajvani nemzetközi szobrászati biennáléra 2015-ben közel hétszáz művész jelentkezett az egész világból, a zsűri végül ezek közül nyilvánította legjobbnak Madaras Pétert, illetve Szív-mag című alkotását, a november elején Tajpejben tartott ünnepségen vette át első díját. Tajvanban azt tapasztalta, újabban nagyon figyelnek a modern művészetre, államilag komolyan támogatják a szobrászatot, vagyis a döntéshozók hallgattak a művészekre.
A harmincöt esztendős művész nem karrierként képzeli el a szobrászatot, számára elég minden harmadik évben egy-egy jelentősebb megmérettetés, ritkábban, de átgondoltabban alkot, „amikor magától jön”. Mostani életformája azért is jó, mert több az ideje, olyankor is tud mély kérdéseken gondolkodni, amikor egyszerű, rutinmunkát végez, például kaszálás közben. Eredményei hatására átalakult benne a fontossági sorrend, „másfelé is néz”, ma már úgy gondolja, legalább olyan lényeges, mi több, lényegesebb számára az életforma, az önellátó élet, a háztáji gazdaság fenntartása, mint a szobrászkodás. Rájött, nyugalomra, békére, szellemi és lelki fejlődésre van szüksége, miközben azt is felismerte, a művészetben nagyon sok irányvonal nem erről szól, a műalkotás gyakran termékké válik. Eközben fontos, hogy hozzátartozóira, barátaira is maradjon idő, családjuk számára pedig meghatározó az önellátás, a kézművesség és a szobrászat hármas rendszere. Ez a fejlődés, belső átalakulás életük nehézségeinek  folyománya, ám nagyszüleik tudása is a leegyszerűsített életforma irányába terelte őket. Így Péter jó lélekkel dolgozik a kertben, szívesen viseli gondját állatainak, megbékélt azzal a gondolattal, hogy amivel foglalkoznak, az számukra elegendő.
Meghitt karácsony
Madarasék számára a karácsony családi együttlétet, pihenést, nyugalmat és meghitt hangulatot jelent, „jó szokott lenni ez az időszak, karácsony és szilveszter között végre fel lehet lélegezni”. Közvetlenül az ünnep előtt még elmennek három vásárba, s csak azok után figyelhetnek kizárólag magukra. Katalin és Péter egy-egy kis ajándékkal lepi meg egymást, megbeszélik, kinek mire lenne szüksége leginkább. Katalin meséskönyvet kért, Péter egy csontnyelű bicskát. Az egyszerűség ilyenkor is fontos, az a jó, hogy együtt lehetnek, távoli családtagjaik is felkeresik őket, most Katalin Londonban élő testvére érkezik hozzájuk. Nincs nagy ajándékozás, az olyan apróságoknak is örülnek, mint a kalács, illetve, hogy együtt mehetnek szánkózni. Gyermekeik részéről „eddig nem voltak nagy kívánságok”, megtörtént, hogy Virág csak egy ceruzát kért − ilyenkor természetesen nem vesznek neki számítógépet −, most egy bolygókról szóló könyvre, új tolltartóra vágyik. Év közben különben is megveszik azt, ami szükséges, karácsonyra nem halmozzák az ajándékot, hiszen a bicikli nyár elején és nem télen kell. Értelmetlen túlzásba vinni a játékvásárlást, jegyzi meg Katalin, nem jó, ha túl sok az ajándék, mert így inkább értékelik azt, amit kapnak, jobban is ragaszkodnak hozzá. Rájöttek arra, fűzi hozzá Péter, hogy „amikor több volt, akkor sem volt jobb”, amikor pedig kevesebb, akkor még jobban átgondolták, mi fontos, mi nem; megtanulták, mihez érdemes ragaszkodniuk, s bár a nehézségeken már túl vannak, úgy döntöttek, szemléletükön, elveiken nem változtatnak.