Használati utasítás
Sokszor nyökögnek a férfiak, ezek az emberi formára pofozott, primitívségüket nehezen palástoló lények, hogy milyen nehéz kedvében járni a nőnek, s hogy így meg úgy, s hogy a fene vinné el az összes szeszélyt, kiszámíthatatlan éteri bájt, mely úgy hiányzik a férfinak, mint kígyónak a térdvédő, vagy még úgyabbul. S hogy nem lehet eligazodni rajtuk, hogy sosem tudni, mi jó, mi rossz nekik, mitől olvadnak el, s mitől válnak jéggé. És persze, egyebeket se lehet tudni, hogy más dolgokat ne is emlegessünk. Szóval, hogy a nő egy talány, egy bonyolult keresztrejtvény, melyet nem lehet megfejteni, mert hibásan van összeállítva, így az ember csak töri a fejét, a díj, a jutalom reményében, de az elmarad, de az elmarad. Harmadszor is. És ez, minő fájdalom, örökös őrlődésben, ökörlődésben tartja a férfiakat, akik mindent megadnának egy receptért, egy biztos módszerért. De azt nem lehet kidolgozni, mert a nők gyorsabban változnak, mint amilyen tempóban kikísérletezhetők a módszerek – ahogyan a kórokozók is alkalmazkodnak a különböző irtószerekhez, immúnissá válva. A férfi azt gondolhatja, ez egy hazárdjáték, nincs biztos pont, csak szerencse-faktor, melyet persze csak eljátszani lehet. Így a nő, ez az érthetetlen (értelmetlen?) csoda az örök enigmatikusság éterében marad. Csupán egy dolog van, ami biztos vele kapcsolatban, ami nagy általánosságban elvként is elfogadható, csupán alkalmazásának hogyanját kell megtalálni: hogy használat előtt felrázandó.
Önérzet
K. elfoglalt üzletember volt, abból a fajtából, akinek négy vállalkozása is van, azt sem tudja, melyiket igazgassa, folyton úton van, mindig siet, mindig fontos ügyeket intéz. Sok pénze volt, és kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezett, így hát lehengerlő volt és magabiztos.
K. rettentően elegáns kocsikat vezetett, rettentően vadul. Mivel egyik vállalkozása egyik városban volt, a másik a másikban, és így tovább, rengeteget volt úton. Mivel mindig sietve akart odaérni (bárhova), mindig veszettül nyomta a gázpedált, táblák, sebességkorlátozás nem érdekelte.
Történt egyszer, hogy egyik településen radarba futott, megállították, és ezer lej bírságot akartak kiróni rá. K. a nagymenők magabiztosságával megkérdezte: nem lehetne elintézni?, s hamarjában előrántott száz lejt. Az egyik rendőr ránézett a pénzre, arcán fintor jelent meg, majd a válla felé bökve sértődött hangon visszakérdezett: mégis, hogy gondolja, uram, nem látja a rangjelzésünket? K.-nak hamar váltott az esze, úgy értettem, fejenként, szólt hát mosolyogva, s elővett még egy százast, mire a rendőrök arca is megenyhült. Aha, így már más, bólogattak önérzetesen.
K. fizetett, s azzal elporzott. Elégedetten vigyorogva, százhússzal, helységen belül.
Medvekaland
Alkalmazkodó, kedves jószág a medve. Az embereket imádja, szemetüket még inkább. A hegyvidéki városok lakónegyedeinek kukáit előszeretettel látogatja, azt se bánja, ha ténykedése közben bámulják vagy lefényképezik, csak ne jöjjenek túl közel, s ne csapjanak túl nagy lármát.
Történt egyszer, hogy egy ilyen hegyvidéki kisvárosban, ahol a kukázó medve már nem számít attrakciónak, egy sikkes fiatalasszony este, jó szürkületben rádöbbent, hogy irdatlanul tele van a szemetesvödre, meg bűzlik is, tehát sürgősen le kell vinni. A férje éppen nem volt kéznél, mert a férjek olyanok, hogy amikor kell, soha nincsenek kéznél, így magának kellett a tettek mezejére lépni. Fülledt augusztusi este volt, dögmeleg, a menyecskén csak egy szál pongyola volt, unta felöltözni, hát így, pongyolásan lépett ki a lakásból. Elvégre a kuka csak egy köpésre van, megfázni meg éppen nem lehet. Jófajta félhomály lengte körül a szeméttárolót, a világítás még nem volt bekapcsolva, vagy nem működött. A fiatalasszony csöndben közelített a kukához, dudorászni nem jutott eszébe, medvére nem gondolt. Felnyitotta az egyik méretes szeméttartó fedelét, s legnagyobb rémületére egyenesen szembenézett egy bamba képű medvével. A mackó zokon vette, hogy ténykedésében megzavarták, egy gyors mozdulattal berántotta a kukába a hűlt vérű menyecskét. Az asszony lábai kint maradtak, idétlenül kalimpáltak, pongyolája nyaka köré csúszott, pőrén maradt bájos, fehér popsija. Rövidesen arra járt egy delirium tremensben lévő atyafi, meghökkenve rámeredt a kívánatos popsira, s megfogalmazta a szentenciát: Né, te, egy tiszta jó fehérnép, s ki van dobva a szemétre. Ennyire azért nem állunk jól!
