Helyettük a párhuzamos megtorlás
áldozatait ismerhettük meg…
Ezerkilencszázötvenhét, - ötvennyolc,
s a rákövetkező esztendők,
torzszülött amnesztiák kísértek, kísértettek,
bármerre jártunk…

Csaknem ötven esztendeje
heverünk a futásfalvi hegyoldalon
Jánossal együtt
a novemberbe szökött vénasszonyok nyarán
 – huszonkét, huszonöt évesen.
Halottak napja.
Mögöttünk tarka hegyhátakkal
magasan felpárnázva az ég,
ahogyan ünnepkor illik.
Arra húzódott régen a határ.
Beszélgetünk.
Hogyan lehetne élni úgy,
mint azon az egyszer volt, hol nem volt őszön?
önmagunkra döbbenten, szabadon…
Önmagunkra döbbenten… – ahogy ma itt is,
a futásfalvi hegyoldalon.
A mindennapi kenyérrel együtt
e megrendülést is add meg nekünk
mindennap, Uram…

A tatárok elől hajdan elfutott faluba
mentőautóstoppal érkeztünk
éjfél körül.
Alkalmi vendéglátónk
az aradi vértanúk
színes nyomata alatt ébresztett.
Öt évig raboskodott a Duna-deltában.
Az ő Golgotájáról ki tud?
Társait történelmi imába foglaltan
ki tartja számon?
Tekintetünkkel beszélgettünk,
szavakkal
csak a szilvapálinkát dicsérgetve.
Ő kórházba ment a feleségéhez,
mi nehéz léptekkel a hegyre föl.
Könyökünkre támaszkodva
fektünkből is rálátni az iskolaudvarra;
négyszögében a bezárt gimnáziumból
isten háta mögé űzött tanári kar
szétszóródott tagjai
az alkoholos jókedv kényszerzubbonyában…
köröttük a gyerekhad
mint megpiszkált hangyaboly nyüzsög
gépiesen céltalanul,
majdani felnőttként
ebben a földi megváltást hirdető
képmutató, képtelen világban.

Lepereg előttünk
hirtelen véget ért gyermekkorunk is.
Semmi zsivaj,
semmi zsibongás,
semmi önfeledt lárma,
csak a hunyorgó szempillákkal
besatírozott fény vacogása
a megnémított film kockáin.

Ezerkilencszázhatvanhét novembere.
Heverünk a futásfalvi hegyoldal
végtelen kéziratpapírján,
a rokontartalmú antológiacímek
álcázott metszéspontján
az elszántság idézőjeleként mi ketten:
végzett és végzős diák.
Elérhetetlen föld,
Vitorlaének.
Futásfalva.

Kihívjuk magunk ellen a sorsot.
Újra tanuljuk anyanyelvünk,
a jelbeszédet,
a félszavakat,
a krákogás-marta csöndet...

A templomtoronyhoz érő napot
fölnégyeli a kereszt,
lángra kap a déli harangszó is,
bronzba önti az őszi tájat.

Indulnunk kell!

2016 novembere

(Kovács István Budapesten élő József Attila-díjas, Babérkoszorús költő nem ismeretlen olvasóink előtt. Lapunk több versét közölte, Bem apó című könyve Kaláka Könyvek sorozatunkban jelent meg, s hasábjainkon búcsúztatta a nemrég elhunyt Oláh János kiváló költőt és prózaírót, a Kilencek költőcsoportosulás egyik vezető egyéniségét, az Elérhetetlen föld korszakmeghatározó antológia címadóját.
1967-ben látogattak együtt először Háromszékre, s legutóbb közös barátunk halálakor, múlt év novemberében. Ekkor fogant a fenti vers.)