– Miért hagyja ott egy sikeres színésznő Kolozsvárt, a hazai magyar színészet Mekkáját, ahová sokan egy életen át csak áhítoznak?
– Mert egyszer csak megtapasztalja a szabadságát, illetve annak korlátait. Kilenc éve már Kolozsváron dolgoztam, amikor a New York Independent filmfesztiválon elnyertem a legjobb alakítás díját. A Puzzle című román alkotás volt az első nagyjátékfilmem, amelynek sikere „megbolondított”. Mindig is, gyerekkorom óta űzött a vágy, hogy valami maradandót hozzak létre. Talán tízéves voltam, amikor egy dobozt kineveztem a nekrológomnak – a szó jelentéséről akkor még fogalmam sem volt –, ebbe aztán anyu éveken át belerakott mindent, ami megjelent rólam a lapokban, a díjaimat, a gyerekkori szobrocskákat, festményeket. A Puzzle-t látva szinte euforikus állapotba kerültem: úristen, valami olyat csináltam, ami megmarad. Mert a színházi előadás elillan, a néző utána hazamegy. A filmtekercsen viszont ott maradok. E bűvölet hatására határoztam el, hogy filmet akarok csinálni – és még csak nem is feltétlenül színészként. A filmkészítés napjaiban ma is olyan boldogságot érzek, hogy képtelen vagyok leállítani magam.
– Úgy érezte, semmiféle veszítenivalója sincs?
– Dehogynem, de az is felismerésként villant belém, hogy harmincévesen talán ez az utolsó esélyem. Ezt az életkort fizikálisan még nem nagyon érzi az ember, a kamera azonban pontosan rögzíti, harmincöt-negyven fölött pedig már nem nagyon nyílik esélyed az áttörésre. Majd beleőrültem, míg meghoztam a döntést, hogy ráülök erre az utolsó vonatra. Hosszas folyamat volt, egy éven át vívódtam, elemeztem a helyzetet a számítógép előtt, hová mehetek, kikkel kellene találkoznom. Másodéves egyetemistaként diákmunkán voltam Amerikában, akkor beleszerettem az országba. A New York-i fesztiválon találkoztam egy ügynökkel és egy menedzserrel, akiktől kaptam egy ajánlatot, azt követően két éven át készültem itthon. Közben két hónapig kint tanultam a filmmesterséget, aztán mesterképzésre mentem, miközben itthon senki sem tudott vívódásaimról. Ültem a kolozsvári színházbüfében, előttem számítógép, kezemben telefon, igyekeztem kapcsolatot létesíteni mindenkivel, akivel csak lehetett. Kiválogattam az elvégzendő iskolákat, a mestereket, közben meg igyekeztem úgy megismerni Los Angelest, hogy mindent tudjak róla, amikor odaérkezem.
– A kolozsvári társulat igazgatója, Tompa Gábor hogyan reagált a bejelentésére?
– Előbb el kellett jutnom a döntésig. 2012 vége felé hívtam fel a bukaresti amerikai konzulátust, vízumkérelemhez igényeltem időpontot, másnapra kaptam. Útközben azért imádkoztam: ha mennem kell, kapjak vízumot, ha nem, ne kapjak. Az esélyeimet csökkentette, hogy sem család, sem gyerek nem várt haza, szóval, reálisan tekintve, nem sok esélyem volt. Húsz embert utasítottak vissza, míg sorra kerültem. Tőlem viszont gyakorlatilag csak azt kérdezték, hogy eddig mit csináltam, illetve mit akarok kezdeni Amerikában. Színész akarok lenni Hollywoodban, mondtam. Legyél, mondta a tisztviselő, és beütötte a tízéves vízumot. Először egy év fizetetlen szabadságra kérezkedtem Tompa Gábortól. Belement, valószínűleg azért, mert élete felét ő is kint tölti, és ismer, tudja, hogy tisztességesen játszom. Roppant kényelmes, ugyanakkor veszélyes helyzetbe kerültem, a tudatalattimban ugyanis végig ott dolgozott, hogy ha nem sikerül, van, ahová visszamennem. Aztán egyszer roppant dühös lettem magamra, felhívtam Gábort, és azt mondtam: kész, itt maradok.
– Közben mit talált Amerikában?
– Mindent. Az első órára egy beszédtanárhoz jelentkeztem be. Az Actors Studio előtt kellett találkoznom vele, ott ücsörgött az Oscar-díjas, többszörös Golden Globe-díjas színész, Martin Landau is. Odamentem hozzá, elmondtam, hogy kelet-európai, kolozsvári színésznő vagyok. Nem ismertem, nem tudtam, kihez beszélek, de Amerikában így működik az élet, semmi különös nincs abban, hogy ismeretlenek megszólítják egymást. Időközben megérkezett a beszédtanár, ő mutatott be Landaunak, akitől aztán úgy váltunk el, hogy kitöltöm a jelentkezési lapot, és az életrajzommal együtt beküldöm az Actors Studióba. Négy óra múlva szólt a telefonom, ha van kedvem, mehetek hozzájuk. Al Pacinóval, Allan Millerrel, több más régi nagysággal dolgozhattam együtt amolyan külsősként a pénteki nyílt napokon. Közben sok emberrel megismerkedtem ott, közülük ma már többen a barátaim.
– Soha nem ijedt meg ennyi szerencsétől?
– Úgy tartom, ha az ember jó úton jár, a dolgok maguktól alakulnak. Ha folyamatosan akadályokba botlunk, az jel, hogy újra kell gondolni az egészet. Az életem nagy dolgai mindig kemény munka révén jöttek össze, az út helyességét viszont az igazolta, ha a munka meghozta a gyümölcsét. Mindig pozitív célok vezéreltek, Los Angelesbe is azért mentem, hogy jobban megismerhessem önmagam, hogy több legyek, hogy fejlődjek.
– Színésznek ment Los Angelesbe, de azért alternatív pályákon is fut. Az utóbbiakat az élet termelte ki?
– Nekem e három év alatt újra kellett születnem. Meg kellett tanulnom beszélni, megismerkednem azzal a minden mástól különböző rendszerrel az autóvezetéstől a színházig, de a város, az ország működéséig is. A filmes közeget gyakorlatilag nem ismertem, meg kellett tanulnom a szakmát. Új barátokat kellett szereznem, akik között jól érzem magam, meg tudom osztani velük az életemet. Minden emigrálás identitásváltás, fizikai, pszichikai értelemben egyaránt hatalmas erőpróba. Én mostanában, három év elteltével érzem, hogy túl vagyok rajta. És van stratégiám is.
– Hogy fest ez a jövőkép?
– A Los Angeles-i színészinváziót a hajdani aranylázhoz tudnám hasonlítani, amikor mindenki szeretett volna valamit magához venni, hogy gazdag legyen, sikeres. Én egyszer csak arra gondoltam, mi lenne, ha nem elvennék, hanem megpróbálnék valamit hozzáadni. Valami olyat csinálni, ami révén színészkollégáknak, filmkészítőknek állást tudok ajánlani, lehetőséget kínálni. Egy független filmstúdió létrehozásában gondolkodom, ahol rendezők, színészek bevonzásával olyan történeteket fogunk elmesélni, amelyekben hiszek. Ez a történet most egy posztprodukciós cégnél tart, mindent csinálunk, ami szinkron, filmes utómunka. Az első saját filmemet 2016 decemberében kezdték forgatni, producer és színész is vagyok. A forgatókönyv nagyon izgalmas művészfilmet ígér, egy elsőfilmes amerikai fiatal írta és rendezi.
– Hogyan sikerül pénzt szereznie egy ilyen produkcióhoz egy kezdő producernek?
– Természetesen szükség van kezdőtőkére, de hát nem egymagam vagyok ebben az üzletben. Az amerikai filmiparban befektető rendszerek működnek, egy ígéretes tervvel a kézben akár ismeretlenként is jó esélyed van a finanszírozásra.
– Milyen mértékben működik ebben a közegben a látványos nő imázsa?
– Én ügyesen kezelem és használom adottságaimat, üzletasszonyból perceken belül szexi nővé varázsolom magam, ha kell. Használom és kihasználom, illetve megélem, hogy nő vagyok. Sokszor megtapasztalom, hogy a 180 centis magasságommal társuló erős egyéniségem időnként túl sok, megijednek tőlem, elég nagy a respektem. Itthon is sokan nehezen megközelíthetőnek tartottak, pedig igyekszem normális ember lenni, bár a véleményemet sem szoktam elhallgatni.
– Mi fő éppen most a Los Angeles-i boszorkánykonyhában?
– Társproducere vagyok egy nagyobb szabású filmsorozatnak, amiben játszom is, Alesia a munkacíme. Rendezem és játszom az Obeisant című minisorozatot. Júliusban a Toys című előadással Avignonba turnézom, majd novemberben az off Broadway 59E59 színpadán játszom. A többiről babonából nem beszélek. Azt remélem, hogy három év befektetés után 2017 az aratás éve lesz. Hosszú távú tervem, hogy létrehozzak egy összművészeti központot Los Angelesben, amelyben különböző nemzetiségű feltörekvő fiatal művészek dolgozhatnak és kísérletezhetnek. Mindenekelőtt azonban színész vagyok. A legtöbb itthonról elmenő színész ott hibázik, amikor azt gondolja: annyira jó, hogy neki minden sikerül. Pedig legfeljebb néhány százalék erejéig érvényesül, hogy jó vagy. Nem ettől leszel elsősorban sikeres. A Hollywoodba érkezők többsége azt tartja, ha elég sok castingon jelenik meg, és jól felkészül a szerepekre, akkor befut. Biztosan ilyen is akad, de nagyon ritkán. És ebbe rengetegen tönkremennek, elkullognak. A verseny ugyanis óriási, egy castingon legalább száz hasonlóan jó színésszel találkozol, őket látva máris repedezik az önbizalmad. Nagyon kell szeretned önmagadat, hogy napról napra képes legyél továbblépni.

SKOVRÁN TÜNDE
Színművésznő, Baróton született 1982. december 31-én. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnáziumban végezte, 2005-ben diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színművészeti Tanszékén. Ugyanazon év szeptemberétől 2013 végéig a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja volt, több mint 30 produkcióban szerepelt. 2013 óta Los Angelesben él és dolgozik. Rendezőként és producerként a Little Snail (A kis csiga) című filmmel debütált. Fontosabb díjak, jelölések: a legjobb női főszereplő a Puzzle című filmmel a New York Independent és a Buffalo&Niagara Nemzetközi filmfesztiválon, a legjobb a Román Színházi Szövetség (UNITER) jelölése mellékszereplő díjára Natasa szerepéért (A.P. Csehov: Három nővér), legjobb mellékszerepért járó díj (Nemzetközi Színházi Fesztivál, Casablanca, Marokkó.)