Ötéves volt, amikor édesapja először ütőt adott a kezébe, de ez a találkozás az asztalitenisszel egy életre szólt, hiszen azóta eltelt majdnem tizenhat év, és a sepsiszentgyörgyi Bálint Bernadett sikert sikerre halmoz. A februárban 21. életévét betöltő lány eddigi karrierje során három arany-, két ezüst- és öt bronzérmet szerzett a korosztályos Európa-bajnokságokon, illetve ifjúsági világbajnokságon is állhatott már dobogón, akkor csapatban érdemelte ki a bronzérmet. Emellett 15 érmet szerzett már az ifjúsági Balkán-bajnokságokon, valamint a román országos bajnokságokban öt egyéni címet ünnepelhetett, illetve különböző kategóriákban 33 érmet gyűjtött. Több mint két éve a felnőttek közt játszik, jelenleg a felnőtt világranglistán 168., a 21 év alattiak közt pedig az 55. helyen áll, Európában a felnőttek közt a 81., a 21 év alattiaknál pedig 15.
– Nem hétköznapi a te történeted, hiszen Sepsiszentgyörgyön kezdtél asztaliteniszezni, majd Aradra költöztetek családoddal, ahol a helyi VSK sportolója lettél, 2014-ben pedig a Bundesligába igazoltál, és jelenleg a Kolbermoor színeiben játszol.
– Hosszú utat jártam be, viszont elmondhatom, hogy a kitartásnak és a munkának meglett az eredménye, hiszen az egyik legerősebb asztalitenisz-bajnokságban játszom. Szentgyörgyön nagyjából öt évet edzettem, majd családommal a sportolói karrierem előlendítése érdekében Aradra költöztünk, ahol tíz évig a helyi VSK csapatát erősítettem, és több országos bajnoki, Balkán-bajnoki címet nyertem, illetve Európa- és világbajnokságon is érmet szereztem. Most már kicsit több, mint két éve a Bundesligában játszom, emellett pedig a magyar válogatott tagja vagyok.
– Egy újabb évet tudhatsz magad mögött. Milyen idényt zártál?
– Kifejezetten elégedett vagyok, hiszen megvédtem a huszonegy év alatti magyar bajnoki címem, és a Bundesligában eddig ez a legjobb szezonom, mert hat mérkőzést nyertem, és csak kettőt veszítettem. Úgy érzem, fejlődtem, sikerült előre lépnem. A Kolbermoorban Kristin Silbereisen, Sibel Remzi és Sabine Winter a csapattársam, jól kijövök velük, jó a hangulat a csapatban, hasznos a közös munka, és egyértelműen fejlődni tudok mellettük.
– Néhány éve hoztál egy fontos döntést, amikor is elhatároztad, hogy a román válogatottat magad mögött hagyod, és a magyar nemzeti alakulat mezét viseled inkább. Gondolom, nem bántad meg döntésedet, de mi volt a kiváltó ok?
– Legfőképp azért hoztam meg ezt a döntést, mert úgy éreztem, hogy a folytatásban nem fogok tudni érvényesülni román válogatottként. Több olyan eset is volt, amikor kvalifikáló versenyre készült a nemzeti csapat, és olyanokat hívtak be előttem, akiket én könnyedén legyőzök. A válogatott edzők pedig próbálták kimagyarázni gyenge indokkal, hogy miért nem kaptam behívót, én ezt megelégeltem, és úgy döntöttem, eljött az ideje a váltásnak. Éreztem, hogy nem számítanak már rám, a magyar válogatott pedig tárt karokkal fogadott. Egyáltalán nem bántam meg, kiváló körülmények közt készülünk, nagyszerű csapattársaim vannak.
– Ennek a döntésnek mindezek ellenére van egy komoly hátránya is. A szigorú honosítási szabályok miatt hét (!) évig nem vehetsz részt magyar színekben világversenyen? Te hogyan éled ezt meg?
– Sajnos, ez ellen nincs mit tenni. Ezt a döntést azért hozták meg, hogy kicsit visszaszorítsák a számtalan kínai játékos fölényét, hiszen lassan nincs olyan válogatott, ahol ne ázsiai asztaliteniszezők játszanának. Jelenleg úgy érzem, hogy világversenyen a felnőttek közt nem tudnék érmet szerezni, viszont koncentrálok arra, hogy a következő években a lehető legtöbbet eddzek és fejlődjek, illetve terveim szerint, amikor lejár ez a hétéves „böjt”, akkor kellene azon a szinten lennem, amikor komolyabb problémát jelentek a legjobbaknak is.
– Ha kicsit visszatekintünk a kezdetekre, felmerül a kérdés, hogy miért pont az asztaliteniszre esett a választásod?
– A bátyám már előttem elkezdett játszani, majd amikor ötéves lettem, édesapám az én kezembe is ütőt adott. Az első pillanatban beleszerettem az asztaliteniszbe, és ez az évek múlásával csak egyre erősödött. Édesapám látott bennem fantáziát, amiért a mai napig hálás vagyok, hiszen szüleim nélkül nem sikerült volna ezt az utat bejárnom. Édesapámon kívül még Becsei Gyula is edzett egy ideig, de többnyire apukámmal készültem a versenyekre, egészen addig, amíg tízéves koromban, azaz 2006-ban Aradra nem költöztünk.
– Ifjúsági játékosként nagyon szép eredményeket értél el Európa- és világbajnokságon egyaránt. Melyikre vagy a legbüszkébb, ha lehet egyáltalán választani?
– Egy világbajnoki érem komoly eredménynek számít, viszont én azt 2013-ban csapatban szereztem. A legbüszkébb az utolsó ifjúsági Európa-bajnokságon nyújtott teljesítményemre vagyok, hiszen 2014-ben vegyes párosban ezüst-, illetve párosban és csapatban bronzérmet szereztem. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy az egyéni versenyben nem szereztem érmet, akkor a bronzért a jelenlegi egyik németországi csapattársam ellen játszottam.
– Több mint két éve a felnőttek közt játszol. Eddig milyen eredményeket sikerült elérned?
– A magyar országos bajnokságon eddig szereztem három – egyéni, páros, vegyes páros – bronzérmet, illetve a tavaly az asztaliteniszezők Top 12 bajnokságán – ami az országos bajnokság utáni legfontosabb magyarországi verseny – szintén bronzéremmel zártam.
– Számtalan ázsiai játékos van az európai mezőnyben is, sőt, elmondhatjuk, egypár válogatotton kívül minden nemzeti csapatban ott vannak. Ezt ti, asztaliteniszezők hogyan élitek meg?
– Az a helyzet, hogy a tavalyi felnőtt kontinensviadalon a dobogóra többnyire ázsiai játékosok állhattak fel, illetve a nőknél egy versenyszámot kivéve minden aranyat megnyertek. Ezért léptették érvénybe ezt a honosítási szabályt, hogy visszaszorítsák ezt a jelenséget. Volt egy időszak, amikor a német válogatott csak ázsiai játékosokból állt, és bizony jó pár év, amíg kiöregednek. Az biztos, hogy nagyon nehéz ellenük érvényesülni, győzni.
– A családodtól távol töltöd az időd túlnyomó többségét. Mennyire nehéz ezt a helyzetet kezelni?
– Ha gyakrabban haza tudnék látogatni, nem lenne olyan nehéz, de jelen felállás szerint csak télen, az ünnepek alatt és nyáron egy keveset vagyok itthon. Ha jól belegondolok, évente nagyjából egy hónapot töltök itthon, ami elég kevés, de ezt a lehető legjobban igyekszem beosztani, és a családom mellett a gyerekkori barátaimmal is találkozom. Amíg Aradon éltünk, addig a családom mellettem volt, viszont a barátaim hiányoztak, most viszont mindenki távol van tőlem, mert Pesten élek, vagy épp Németországban edzek, versenyzek a klubcsapatommal. Mindig nagyon szívesen jövök haza, azt mondhatom, hogy Sepsiszentgyörgy a szívem csücske.
– Véleményed szerint miben változott a játékod, amióta a Bundesligában játszol?
– Bátrabban játszom, ami komoly előrelépés. Pesten, ha a válogatottal nem készülünk, egyedül edzek. Most már nem baj, ha egyedül kell játszanom valaki ellen, és nincs ott az edzőm. A másik pozitívum, hogy hátrányból is képes vagyok győzni, és ezt az utóbbi időben többször is bizonyítottam, amikor kétjátszmás hátrányból fel tudtam állni. A játékom mindenképp fejlődött, de fejben is jobb lettem.
– A következő öt évben mit szeretnél elérni, illetve mi a legfőbb vágyad asztaliteniszezőként?
– Az álmom mindenképp egy olimpiai részvétel. Minden sportoló célja, hogy részt vehessen az ötkarikás játékokon, és képviselhesse hazáját. Ha minden jól megy az elkövetkezendő négy évben, Tokióban ott szeretnék lenni az olimpián. Emellett nagyon szeretném, ha Európa-bajnokságon érmet tudnék szerezni felnőttként is. Persze, azt is tudom, hogy ezek a célok csak akkor valósulnak meg, ha megfelelő komolysággal, kitartással és elhatározással vágok bele a felkészülésekbe és a mérkőzésekbe.
– Volt vagy van olyan játékos, akit példaképnek tekintesz?
– A horvát nemzeti színekben játszó Boros Tamara játékát példaértékűnek tartom. Az elmúlt húsz év legjobb európai női asztaliteniszezőjének tartják. 2003-ban egyéniben bronzérmes volt a világbajnokságon, és hét évig folyamatosan a világranglista első tíz helyezettje között tartották számon, 2002-ben a második helyen állt. A sors úgy hozta, hogy jelenleg az ő egykori szobájában lakom én is Pesten. Remélem, egyszer megközelíthetem azt a szintet, amit ő képviselt.
– Beszéljünk kicsit a válogatottról. Kikkel edzel együtt, és milyen a hangulat?
– Póta Georgina jelenleg a legjobb magyar asztaliteniszező, aki a világranglistán is előkelő helyen áll, aztán ott van még Pergel Szandra, Madarász Dóra, Ambrus Krisztina és Nagyváradi Mercédesz. Amikor bekerültem közéjük, akkor tudtam, hogy nehéz lesz, kicsit tartották a távolságot, viszont most már teljesen jól kijövünk. Csak edzésen vagyunk együtt, szabad időnkben pedig mindenki éli világát, de ettől függetlenül jó a hangulat, jól megy a közös munka. Most, év elején egy edzőcserén is átesünk, hiszen Bátorfi Zoltán veszi át Téglás Péter helyét.
– Mivel töltöd a szabadidődet?
– Az őszinteség az, hogy nincs sok szabad időm, viszont ha egyszer tehetem, kicsit eltávolodom a város zajától, és valahol a természetben barangolok. Ha úgy van kedvem, Pesten feltérképezem a látnivalókat, találkozom az ismerőseimmel, de ritkán más sporteseményre is eljárok.
– Annak ellenére, hogy még nagyon messze van, gondolkodtál már azon, mivel foglalkoznál játékoskarriered befejezése után? Maradnál az asztalitenisz közelében?
– Eljátszottam már a gondolattal, hogy edzőnek állok, ha egyszer felhagyok a játékkal, viszont ez az évek során még változhat. Nem akarok eltávolodni az asztalitenisztől akkor sem, ha már nem játszom, így az lenne a megfelelő, ha a jövő generációját taníthatnám. Még számtalan év áll előttem, és még közel sem vagyok a csúcson. Az elmúlt tizenhat évben nagyon sok szép emlékkel gazdagított az asztalitenisz, hiszen sikerélményben nem volt hiány, és számtalan országban megfordultam. Remélem, ez az elkövetkező tíz-tizenöt évben sem fog változni, és majd elégedetten vonulhatok vissza a játéktól.
