Csakhogy, ez a „legalább” olyan műszaki szintű fejlesztést, helyreállítást jelent, amelyre sajnos, Háromszéken nincs sem tudás, és akarat is csak kevéske található. Pedig ebből lehetne a legtöbb. A kovásznai városházán történtek egyébként azt is igazolják, egy önkormányzat részéről ez a legkevesebb, hogy bár a cselekvés szándékát kinyilvánítják, ez ma már közéleti értelemben is a minimum. Legalább beszélnek róla, legalább elmondják, szeretnének valamit kezdeni az üggyel, bántja őket, hogy évek, évtizedek óta szinte semmi nem történik. Még akkor is meghatározó ez, ha a megoldáshoz édeskevés. Éppen ezért fontos lenne, hogy a kovásznai önkormányzati képviselő-testület ne adja fel, ne hagyja annyiba, mind a polgármester, mind a tanácstagok érezzék magukénak a kisvasutat. Amelynek újkori története arról is szól, hogy ha elkészítenék az elmúlt tizenöt esztendő lopási statisztikáját, felleltároznák, mi minden tűnt el nyomtalanul a Siklóról, a vasúti pályáról, egészen döbbenetes adathalmaz lenne.
A kovásznaiak példáját bátran követhetnék a kommandóiak is, önkormányzati szinten kellene nagy nyomatékkal rögzíteni: Kommandónak is fontos a kisvasút. Ám legbátrabbnak, legelszántabbnak  mégiscsak Háromszék megyei önkormányzatának illene lennie, mert – miként az érintett felek azért sejthetik – önmagában sem Kovászna, sem Kommandó nem elég a kisvasút helyzetének megoldásához. Ám a megyeháza nem sieti el, mi több, az eddigi kinyilatkoztatásokból szinte hiányzik ez a témakör, ami arra utal, nagyon nagy fejtörést nem okoz illetékeseinek a kisvasút ügyének megnyugtató rendezése. Ha nem így lenne, bizony hallanánk bár szép szavakat, bizakodóakat, lendületeseket, miként megszokott. De a kisvasút ügyében csend van. És félő, hogy Gyerő József kovásznai polgármesternek is csalódnia kell: a fürdővárosi vasútállomás és Kommandó közötti kisvasút újjáépítésére komoly, megalapozott terv aligha létezik a megyeháza fiókjaiban.
Pedig nem nehéz belátni, a rozsda, az enyészet nagy úr Kommandó és Kovászna között. Ahogy telnek az évek, ahogy elmennek a régi kovásznai, kommandói masiniszták, a szakemberek, kiknek egykor a keskeny nyomtávú vasút, a pöfékelő gőzös jelentette az életet, mind nehezebbé és nehezebbé válik a helyreállítás. Tizenöt évvel ezelőtt még volt aggódó, az egykori brassói faipari vállalathoz tartozó középvezető, aki megmutatta az akkori Siklót, a környékét, amit lehetett, mondván, baj van, igyekezni kellene, mert pusztul a kisvasút. Csakhogy felsőbb vezető már nem került, aki ezt hasonlóan látta volna, ezért elkötelezetten cselekedett volna. Bonyolult jogi procedúrák, kisajátítási kísérlet, ám mindennek alapja, a tulajdonviszony ma sem rendezett.
Ám hogy mindezek ellenére Kovásznán most azt mondják, gondolkodjanak azon, hogyan lehetne működőképessé tenni a kisvasutat, illetve, miként válhat idegenforgalmi vonzerővé, lényeges lépés. Végül is a kovásznaiaké is: nap mint nap látják, s ha Sepsiszentgyörgyön nem fáj, hát Kovásznán joggal fájhat a Sikló és holdudvarának agóniája. Csak remélni lehet, lesz elég erő és kitartás Kovászna választott tisztségviselőiben, és nem törődnek bele a megyeszékhely tehetetlenségébe, közönyébe. Fájjon nekik az is, fokozottan, hogy másnak nem fáj, s ez talán új kiindulópont lehet abban, hogy valamicske elmozdulás körvonalazódjék a kisvasút szomorú és lehangoló ügyében.