Váry O. Péter
Jöttek a rendőrök. A helyiek vagy a fekete ruhások, ahogy a köznyelvben emlegetik őket. Nem fáradtak a csengő megkeresésével, csak verték a kaput. A dörömbölésre automatikusan beindul a két biocsengő, éktelen ugatásuk felveri a környéket. A kapu döngetése erre sem hagy alább, de a vakogás sem. Cipő, kabát, sapka, mert – ahogy nagy elnökünk mondta – a tél nem olyan, mint a nyár, s jó, hogy mínusz húsz foktól a székely nem rezel be, ‘sze volt már s lesz még ilyen, s ha nem januárban, hát mikor legyen fagy?
Szóval kapunak kézzel történő folyamatos bántalmazása és fülnek ugatással történő folyamatos sérelmezése közepette szóközelbe kerülök a két rendőrrel (helyiek, fekete ruhások). Adjon Isten!, mondom, s hiába várok a fogadjisten!-re – a köszönés csak teszt volt amúgy, hiszen mielőtt megszólaltam volna, már elolvastam a kapudörömbölő úr kitűzőjén a nevét. Ékezetes az is, csak a betűk alatt van a vonalka. No mindegy, elboldogulunk valahogy, kézzel-lábbal csak megértjük egymást. A rendőr (helyi, fekete ruhás) nem fárad nevének ismertetésével, direkt a tárgyra tér. Kolléganője meg sem szólal, tenyérnyi jegyzetfüzetet szorongat meggémberedett ujjai között. Hogy el kéne takarítani a havat a járdáról. Mondanám, már eltakarítottam, amit s amennyire lehetett, de körülményes, merthogy utcánknak javításához hozzáfogtak már két, de lehet, hogy három évvel ezelőtt, a járdát felásták, visszatemették, felásták, visszatemették, és ezt a műveletet még néhányszor. És most olyan, mint szőnyegbombázás után, a hólapát feszt akad meg a nagyobb kövekben, ha meg seprűvel próbálkozom, a kisebb kavicsok repülnek ki az út közepére, onnan az autók kerekétől svungot kapva golyóként vissza a járdára, és ez hosszú távon nem egészséges, mert a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb sikerül eltalálni egy járókelőt. Mondanám mindezt, de az okfejtés bonyolult volta az egyszerű megoldásra sarkall: oké, eltakarítom. Azért szóvá teszem a járda feltúrt voltát, a rendőr (helyi, fekete ruhás) megígéri, hogy feljegyzi, jóindulatához kétség amúgy sem fér, nem fenyegetőzik bírsággal, semmi ilyesmi. Barátságosan válunk el, kolléganője azért – biztos, ami biztos – felírja a nevemet.
Térülök, fordulok, kis hólapátolás, olyan, akár az akadályverseny, na, ezt a sportot is lehetne nevezni a székely olimpiára. És az egyáltalán nem fárasztó, bár teljesen felesleges hóhányás közepette (a járda emberi közlekedésre valamelyest alkalmas részéről, amit korábban nem takarítottam el, azt már rég laposra taposták a gyalogosok, csak a kerítés tövében maradt vékony sávnyi, érintetlen fehér lepel) azon gondolkodom, miért is nem értekezhetek anyanyelvemen a legnagyobb magyar többségű erdélyi város helyi rendőrségének – tehát egy városi alárendeltségbe tartozó intézménynek – ügyfelek érintkezésével megbízott alkalmazottjával.
