Kiemelkedők a holland és német, főleg katolikus festők (pl. Gonzales Coques, 1614—1684; Frans Hals, 1581—1666) képei, melyeken hat-, illetve nyolcgyermekes családokat ábrázolnak a kor nagy mesterei. Az imponáló gyermekszámon túl a képekről (ma a londoni Nemzeti Képtárban találhatók) szívélyesség, szerető ragaszkodás, az érzelmileg alapozott családi életben való részvétel és odatartozás benyomása árad. A. E. Imhof képértelmezését idézve: ,,Senki sem áll itt félre, magába fordulva, kelletlenül vagy mogorván, csak játszva az egyháznak és hazának tetsző szerepét. (Újabb adat a családpolitika történelmi tényére — B. L.) Mindenkinek van kapcsolata a másikhoz, a fiúknak, a lányoknak, az apának, az anyának, egyikük sem áll elhagyatottan, magányosan."

Nem lehet célom a műelemzés, csupán azt akarom érzékeltetni, hogy a népszaporulat mindig és talán mindenhol ügy volt, hogy a kultúra különböző szintű alkotói, művelői, képviselői ennek ébren tartásában szolidarizáltak; és sajátosan azt is akarom érzékeltetni, hogy — a megsemmisülés képzetével foglalkozó magyarság egy rétegével szemben — ne tűnjön elfogultságnak, ha azt mondom: a székelység kultúrája optimizmust tudott sugallni.

A mostanság egyre általánosabbá váló álprobléma és hamis gondokat gerjesztő, kis ügyekből nagyot kreáló, a gyermekvállalásról lemondó, sőt, másokat is elriasztó, elkedvetlenítő taktikázásokat ízléstelennek, álszentnek, olykor éppen eszelősnek tartom. Két ilyen példát nem felejthetek: a TV2 épp a szaporulatnak szentelt fórumán (1999) egy értelmiségi igénnyel részt vevő hölgy azzal indokolta a gyermeknevelés, ahogyan fogalmazott, ,,rendkívül nehéz és kimerítő" gyakorlatát, hogy ,,a kicsi bepisil, bekakil". Nem tudom, mi mást kellene csinálnia. Ezzel a logikával az idős embert, ha netán ide jut, kupán kell verni? 2000. február 5-én az Esti híradó egyik orvos alanya pedig arról beszélt, hogy Magyarországon ijesztő módon nő az alultápláltság, ,,ami oda fog vezetni, hogy ezek a gyermekek különböző betegségekkel nőnek fel, és kevesebbet fognak élni, mint a mai felnőtt generáció (vagyis a szocializmus nemzedéke — B. L.). Csökkenni fog az átlagos életkor."

Az ilyen és ehhez hasonló hírek, írások olvasásakor a Bolondfalva című mese jut eszembe. A mese arról szól, hogy volt egy falu, melynek lakói mindig sírtak-ríttak, amikor gyermek született, merthogy egyszer meg fog halni. A szomszéd falusiak pedig mit tehettek volna, megvetésből Bolondfalvának nevezték el a falut.

Vissza a tiszta forráshoz!

Ezt a parancsoló mondatot, kifejezést mostanig a népköltészeti alkotásokkal, azok kutatásával összefüggésben használták. Mi motiválja a tárgyalt kontextusba való bevonását?

A család, életvédelem és népesedés kérdéskörével kapcsolatosan sokféle és sokszempontú vélemény, javaslat hangzott el. Ezekből egy fontos alapállás fogalmazható meg: saját, személyes halálával meg tud békülni az ember, de nem békülhet meg nemzete, népe, közössége, nemzetsége halálával.

Mi a kiút, ha van? Visszafordítható-e, megállítható-e legalább pusztulásunk folyamata? A kérdéskör vitatói között igen sok az optimista: az ötletek, megoldások egész arzenálja áll(hat) össze. Nem kevés azoknak a száma, akik úgy látják, hogy a jelenlegi válságból a történelmi kiutat a tradícióhoz való visszatérés jelenti. Viszont nem igazán nevezik meg a visszatérés pontos célirányát, teljesebb, összetettebb objektumait, területeit. Szerény próbálkozásommal ezt igyekeztem pótolni, amikor a nemzeti tradíció egy szeletét megkíséreltem a népesedés kérdése felé fordítani, illetve fordítva is.

Ha nagyon idealista volnék, azt mondanám, a népi műveltség modellje mint tradíció nyújthat igazi megoldást a válságból való kijutásra. Ilyesmire nem vetemednék. Ám hiszem, hogy az ősi népi tudás egyik alapprincípiumának összehangolt és mélységeiben való átgondolása több eredményt hozhat, mint a meséből ismert gólya-rák-béka-féle erőlködés. Ama ősi tudás pedig Eliade fogalmazásában így hangzik: ,,Ha azt akarjuk, hogy valami sikerüljön — gyermekáldás, ház vagy szellemi szándék —, akkor ismételgetnünk kell a kozmogóniát." Eliade következtetésével ez azt jelenti, hogy ,,az idő művét vissza kell vonni, a teremtést megelőző pirkadatpillanatot kell visszanyerni, ami emberi síkon azt jelenti, hogy vissza kell térni a létezés tiszta lapjához, az abszolút kezdethez, ahol még semmi sem mocskolódott be, semmi sem romlott el".

Meglepő, és ez zsenialitására vall, hogy Bartók ugyanezt ismerte fel és fogalmazta meg a Cantata profanában. A csak egyetlen élvezetet hajszoló, minden alapvető emberi értéket elhagyó, civilizációs züllésre tért fiúk megmentése a visszatérésük által lehet(ne). A bartóki mű alapját képező román kolinda az én olvasatomban azt is sejteti, arra a veszélyre is int, hogy a túlontúl megkésett, elmulasztott korrekció a humánumból való teljes kivetkőzést, a korábbi kultúrához és civilizációhoz való visszatérés ellehetetlenedését hozza maga után: ,,Kedves édesapánk… téged mi tűzünk / A szarvunk hegyére / és úgy hajigálunk / Téged rétről rétre, / Téged kőről kőre, / Téged hegyről hegyre, / S téged hozzávágunk / Éles kősziklához: / Izzé-porrá zúzódsz…"; ,,A mi szarvunk / Ajtón be nem térhet… A mi karcsú testünk / Gúnyában nem járhat… Karcsú lábunk nem lép / Tűzhely hamujába… A mi szájunk többé nem iszik pohárból…"

A szarvassá vált fiúk történetében én a globalizáció metaforáját látom: az uniformizálódásét, az életmód egysíkúvá, egyszínűvé, egyirányúvá válását. Azt a veszélyt, amit Csoóri Sándor így összegez: ,,Hasonlítani fogunk egymásra", és ,,az emberben a szellemi készenléti állapot megrokkan".

A népi kultúra egész szellemisége, a parasztság életfilozófiája azt sugallja, hogy a visszatérés nehéz, de nem lehetetlen. A ,,tiszta forrás" purifikáló erejébe vetett hit nem föltétlen irracionális gondolkodás és lépés. Csoórit idézem: ,,Egyetlen megőrző eszménk lehet: vissza kell hátrálnunk a tiszta forráshoz." A ,,tiszta forrás" pedig nem lehet más, mint a valós emberi értékek, reflexek, életösztönök összessége, egyszóval a humánum. A tradíciókhoz való jóhiszemű visszatérés gondolatát még akkor is védelmezem, ha a felvilágosodástól errefelé a népi kultúra sok elemét elmarasztalták, leértékelték erényeit, és nem jöttek rá arra, hogy adott helyzetnek megfelelő reakcióként, az élet gondjainak legyűrésére alkalmas kultúraként értékeljék és tiszteljék, és nem mint ,,különös dolog", ,,tévhit", ,,babona", ,,agyrém"!

A ,,tiszta forráshoz" való visszatérésnek volna egy kiemelt emberi-társadalmi tényezője, mely a 20. század folyamán, különösen a második felében, az ostobán és globálisan értelmezett női egyenjogúság, az ún. feminista mozgalmak következtében szintén elvesztette nemes tartalmát. Az anyaságra gondolok, és annak eszményére. Arra, amit az egyetemes parasztasszony, ha úgy tetszik, ,,ősanya" hordoz: az otthont, családot, nemzetséget, rokonságot összetartó, hagyományt ügyelő és éltető, pusztulástól, romlástól féltve védő, az emberiséget mindig újraszülő, gyermekeket felnevelő, az élet gyönyörűségét, értelmét és szentségét sugárzó és védelmező anyára gondolok.

Mindezt persze nem ,,ráolvasó szövegek" mondogatásával, ünnepi retorikával látom újra elérhetőnek. Úgy gondolom, a társadalom egészében el kell indítani, ki kell virágoztatni egy mindenképpen kulturált, minden társadalmi réteg asszonyához szóló anyakultuszt: nemcsak emocionális, hanem az asszonyi/anyai lét minden vonatkozásában. Ha valamiben ,,történelmi elégtételt" lehet(ne) nyújtani a letűnt korok parasztasszonyainak kegyetlenül nehéz sorsáért, akkor ebben és ezen a téren lehet(ne). Egy kikötéssel: ne kampányszerűen! Minden gyermeket szülő anya legyen a társadalom valós, az élet minden napján, csaknem mindenhol tapasztalható diszkrét kitüntetettje.

Más szóval: az ember jó ösztöneit, reflexeit, józan racionalitását kell újra és folyton gerjeszteni. A nagyon mélyen dobogó szív- és lelkiismeret hangokat kell felerősíteni. Ezek realitása és vágyképe kultúránk egészében, sajátosan a magyar népi kultúrában mind fellelhető. Én ebben és így látom a ,,tiszta forrás"-hoz, a ,,tradícióhoz való visszatérés" üzenetét, lehetőségét, útját.

Még néhány záró gondolat

Tűnődéseim során többször megtorpantam: úgy tűnt, eleve visszautasításban lesz részem. Mit akarok?, hallottam belső énemben a hátam mögötti lehetséges kérdéseket és vádakat, hisz a mai parasztság már nem az a parasztság, amiről írok, a mai társadalom egészében már nem az a súlya, ami volt. Aztán újra a magam kérdései kerekednek felül: miért van az, hogy a társadalom az egyre magasabb szintű szervezés, az intézmények sokasodása ellenére egyre vészesebben működik? Igen gyakran Arthur E. Imhoffal is kérdezem, elsősorban magamtól: ,,Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat — és miért boldogulunk mi ezzel olyan nehezen?…"

Szükségesnek tartom tehát leszögezni, hogy nem egy teljességében idejétmúlt kultúrát akarok visszaerőltetni a jelenbe, hanem annak energiát hordozni képes szellemiségét. Úgy gondolom, az egzisztencia alapkérdései ma sem mások, a lét emberi, egyéni, nemzeti motivációi ma sem mások. A hozzájuk való viszonyulás, igen, az sérült, módosult, változott.

Nem egy, kétségtelen, ma már sok vonatkozásban az anakronisztikus modellhez való visszatérésben látom a népesedés gondjaira a megoldást. Az én elmélkedéseimet nem is hiszem megoldásnak, de szerény elemei lehetnek a megoldások makrorendszerének, aminek kidolgozását azonban fontosnak tartom.

Hiszem, hogy a lét folytonosságát, az emberi kapcsolatok kölcsönösségére épülő, így a veszélyt is jobban visszatartó életideált sugárzó paraszti kultúránk eszmeisége, lelkisége, hite, erkölcsi normarendszere, jogszokásai, világszemlélete és nem utolsósorban pragmatizmusa — igenis, lehet a korszerű civilizációban élő magyar, erdélyi magyar ember számára biztonságot és felemelkedést nyújtó életfilozófia. A közösségi értékeket és értékrendeket védelmező, közvetítő hagyomány — ezt ma, veszélyeztetettségünkben jobban kell éreznünk, mint bármikor — nemcsak a múlthoz való ragaszkodást jelentette, mint ahogy a mai okoskodók és kézlegyintők vélik, hanem a közösségek (mai szóval) védelmi hálóját is a kívülről jövő, máshonnan hozott, kritikátlanul átvett, kultúrát devalváló álkultúrával szemben.