A 18. század végi és 19. század eleji országgyűlések elé terjesztett beadványok eredménytelenek maradtak. 1834-ben Bartha Károly országgyűlési követ sürgető felhívást tett közzé az országgyűlésnek eljuttatandó, a székely katonaság helyzetén javító intézkedési terv mielőbbi kidolgozására. Bizottságot jelöltek ki a sérelmek és javaslatok összegzésére, amelynek eredményeit a szék közgyűlése elé terjesztették. A megfogalmazott javaslat 1795-ben az országgyűlés elé került, és 1809-ben ezt kiegészítő tervezetek összegzését tartalmazta. A tervezetet a király, a bevett szokás szerint, az országgyűlés rábólintása után hagyta jóvá. A részletesen kidolgozott vitaanyag azonban megrekedt a bürokrácia útvesztőjében, hiszen a hatalomnak nem állt érdekében a helyi kívánságok figyelembevételével változtatni a határőri rendszeren.

Az 1820-as évek elején Erdély-szerte nyugtalanságot okozott az Olténiában és Havasalföldön kibontakozott, Tudor Vladimirescu-féle népfelkelés, amelyet elsősorban a nagy nyomorúságban élő tömegek karoltak fel. Az erdélyi hatóságok nem felejtették el a Horea vezette parasztlázadásban átélt borzalmakat, ezért minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megakadályozzák a nagy népmegmozdulás átterjedését Erdélybe. A félelem Háromszék esetében fokozottabban indokolt volt, tudniillik határzónaként az ellenséges felbujtó elemek e vidéken keresztül hatolhattak volna be az országba. A Gubernium, de a katonai vezetők részéről is záporoznak az elővigyázatosságra és óvatosságra intő parancsolatok. Különösképpen a román ajkú lakosság megfigyelését és ellenőrzését tekintették fontosnak, mert az esetleg beszivárgó felforgató elemek bennük találhattak volna szövetségesekre. A határőrezredeket óvintézkedésekre utasítják, a határátkelőhelyek, de az egész határvonal fokozott ellenőrzését rendelik el. Külön figyelmeztetik a civil és katonai hatóságokat a Havasalföld irányából érkező papok, szerzetesek, remeték feltartóztatására. A megfigyelés alatt álló személyek között szerepelnek azok a háromszéki juhosgazdák is, akik nyájaikkal folytonosan Havasalföldre jártak, és megfertőződhettek volna lázító, veszedelmes elméletekkel. Az itthoni lakosság közül a parasztokat tartják olyan társadalmi rétegnek, mely felkarolhatja a felkelés gondolatát, ezért a náluk lévő fegyverek begyűjtésére adnak parancsot. A gyanúsítottak közt elsők a helyi román papok, akik ellenséges propagandát fejthettek volna ki híveik körében. A határvonallal közvetlenül érintkező Kézdi- és Orbaiszékben a vigyázó biztosok számát megduplázták. A helységeket tizedekre osztották, és mindennap házról házra ellenőriztek. A határátkelőknél, a magaslatokon lármafákat állítottak, két katona és két nemes éjjel-nappal őrizte ezeket. Megemlítünk néhány, lármafával megerősített magaslatot: Kálvária, Papsánca, Egerespataka, Dobolló hágója, Pilistető, Őrhegy, Ladóc teteje stb. A nemesség csatasorba állítását is fontolóra vették. Gyülekezési helyként Uzont és Martonfalvát jelölték ki. A nemesség fegyverzetét egypár pisztolyban, kardban és puskában határozták meg. Béldi László túlzott aggodalmaskodása és pánikkeltő intézkedései azonban nem nyerték el a főkormányszék tetszését. 1821. március 30-án gróf Bánffy György kormányzó megrovásban részesítette a főkirálybírót, amiért a Gubernium óvintézkedésein messze túlhaladva saját túlzó elképzeléseit próbálta gyakorlatba ültetni, melyek felesleges nyugtalanságot okoztak a lakosság körében. A főhatóság leállíttatta az értelmetlennek tűnő székgyűlés megtartását, a falusi tizedek aktivizálását és a nemesség hadi készültségbe állítását is. A lármafák felállítását is megalapozatlannak tartották, ezeket csak a katonai vezetés javaslatára kellett volna megszervezni.

Havasalföldről a felkelők haragjától való félelmükben bojárok, jómódú görög kereskedők, törökök lépik át a határt, és keresnek menedéket Erdélyben. Háromszéket viszonylag kevesen tekintik végállomásnak, annál többen telepednek meg Brassóban, Hétfaluban és a Barcaságon. A menekülteket nyilvántartásba vették, és figyelemmel követték életük további alakulását. Kézdivásárhely fejlett kereskedelme és kézműipara inkább vonzotta az itt maradni szándékozó, főleg görög jövevényeket. A városbíró jelentése szerint negyven személy kért letelepedési engedélyt a tanácstól. Köztük bukarestiek: Todoratyi Arion egész udvartartásával, öt szolgájával és szakácsnőjével, összesen tizenhárman érkeztek, de jöttek Focşani-ból, Tg. Ocnáról és máshonnan is. Kézdivásárhelyen kívül a határszélen lévő Bereck mezővárost is szívesen választották lakhelyül a menekültek. A főkormányszék az Erdélybe érkezők számára viselkedési normát dolgozott ki: ,,magukat csendesen, illendőleg és szelíden viseljék, mint vendégekhez illik, senkit meg ne bántsanak, a maguk sérelmeit pedig megbosszulni és tulajdon ügyekben bírák lenni ne merészeljenek, hanem elégtételért az illető jurisdictiohoz folyamodjanak".

A Tudor Vladimirescu-féle felkelés leverésével és a nyugalom helyreállításával egyidejűleg létrejöttek az elmenekült románok hazaköltözésének feltételei. 1823 februárjában a Gubernium azt a királyi parancsot közvetíti, amely előírta, hogy a havasalföldi és moldvai világi vagy egyházi személyek, akik még mindig Erdélyben tartózkodnának, harminc napon belül költözzenek haza, akiknek ez nem állna szándékukban, azoknak a császár a birodalom belső részén valamelyik örökös német tartományban szabna ki végleges lakhelyet. Pontos nyilvántartást kellett készíteni a hazatartók személyazonosságáról, eltávozási helyéről, napjáról, és hogy melyik határátkelőn keresztül hagyták el Erdélyt.

A külföldről érkező románok mellett a háromszéki románság is a megfigyelés alatt állók közé tartozott. Elsősorban a papokat kellett szem előtt tartani mint olyan gyanúsított személyeket, akik ellenséges mozgalmak elindítói lehettek volna. Ezért már a falujukból való eltávozást is szervezkedési szándékként minősítették. Ilyen helyzetbe került a zágoni ortodox pap, Popovits József, aki Bodzafordulóra ment beteggyógyítás címén, és csak igen nehezen tudta magát kimenteni a gyanúsítgatás alól. A bodzafordulói pappal szemben is volt kifogás, hogy házát sűrűn látogatják a havasalföldi románok. Az erősdi papot, Ioan Popot Alsócsernátonban vonták kérdőre bolyongásának céljáról, levelet is közvetített a polyáni kollégája számára: ,,járása az embernek gyanús, mert az oláh papokat járta, passzusa nem volt". Indokolatlan félelem kerítette hatalmába Háromszék önkormányzati vezetőit, a valós helyzet nem ismerése és a kósza hírek keringése csak fokozta a nyugtalanságot a lakosság körében, a valóság felnagyítása pedig oda vezetett, hogy a foganatosított intézkedések sem voltak túlzásoktól mentesek.

Béldi László összeférhetetlen természete, rossz vezetési stílusa ellenére jó szervezőnek bizonyult, és utolérhetetlen érdemeket szerzett Háromszék székházának felépítésében, miután központi támogatás hiányában a nemesség felajánlásaiból kellett annyi pénzt összegyűjteni, hogy a szék adminisztratív központját 1829—32 között sok vesződéssel tető alá hozzák. Ebben a munkában minden érintettnek megvolt a része, a siker egészében viszont mindenképpen gróf Béldi Lászlót dicsérte. Az ő kitartó, következetes, a nehézségektől meg nem hátráló magatartása nélkül lehetetlen lett volna a modern, a kor igényeit meghaladó épületet létrehozni.

Vezetői beosztása idején sok ellenséget szerzett magának, az alkirálybírókkal sem tudott igazán jó munkaviszonyt kialakítani. A normális légkör hiánya pedig kihatott a közigazgatás általános menetére is, és ez nem maradt idegen a főhatóság előtt sem. Ezért aztán a Gubernium 1835-ben elhatározta a lecserélését. Az 1835. április 18-i szűkszavú közleményből megtudni: a közigazgatás és őfelsége szolgálata is azt kívánja, hogy gróf Hidvégi Nemes János a szék új főkirálybírája hivatalát minél hamarabb vegye át.

Gróf Nemes János rövid ideig, mindössze 1838 őszéig töltötte be a posztját, ezalatt sok nehézséggel találta szembe magát, de a társadalmi egyetértés hiánya okozta a legtöbb fejtörést neki. A szék lakossága tele volt elégedetlenséggel, a különböző rétegek egymással szembeni sérelmeivel. A katonákat a szolgálat mellett zavarta a közteherviselésben való túlzott igénybevétel. A jobbágyok világát átszőtte a nemesség mohósága, a kapzsiság mértéktelensége. Az itt élő románok is sorsuk fokozatos romlását érzékelik, és ez főként azokra volt érvényes, akik juhászatból éltek, és minthogy elég jelentős részük ezt a foglalkozást űzte, elmondható, hogy a hatóságokkal szembeni kiszolgáltatottságukat sérelmezik. 1835 szeptemberében a székely huszárezred katonái azt panaszolják, hogy a postaszolgálatból aránytalanul nagy részt róttak rájuk. Ez a postai levél- és csomagszállítás a Brassó—Csíkszereda és Csíkszereda—Brassó útvonalon történt, és gyakorisága miatt kihatással volt saját gazdaságuk fenntartására. A székgyűlés elé terjesztett folyamodványukra az volt a válasz, hogy az adózó köznép is hasonlóképpen viseli ezt a közterhet. Háromszék katonatársadalmára rossz fényt vetett, a felettes katonai és polgári igazgatás haragját is kiváltotta 1836-ban Györgybiró Benjamin lófőszékely viselkedése, aki nyilvános helyen kritizálta a császárt, amit felségsértésként minősítettek, és minthogy Sepsiszentgyörgyön ülnöki és városi tanácsosi beosztást töltött be, hivatalából való felfüggesztésére utasítja a szék vezetését a Gubernium, hogy aztán a katonai hatóságok ítélkezhessenek további sorsa felől.

A jobbágyság is nehezen viselte a nemesség által követelt járadékok állandó emelését és a romló életkörülményeket. 1836-ban például Alsócsernátonban Bernáld József Fazekas László nevű jobbágyát birtokáról való eltávozásában kísérelte megakadályozni, miközben a neki juttatott földterületből egy részt visszavett anélkül, hogy a szolgáltatások mértékét ennek arányában csökkentette volna. A kihallgatások során az is kiderült, hogy a földesúr megalázta, verte, rendszeresen bántalmazta alattvalóját. Cseh József alkirálybíró az igazság mellé szegődött, a jobbágy panaszát megalapozottnak tekintette, és emiatt nem tartotta számára kötelezőnek azt a szabályt, hogy csak akkor távozhat el a birtokról, ha helyettesítőt talál maga helyett. Bernáld József azonban nemcsak Fazekas Lászlóval bánt kegyetlenül, hanem cigány cselédeit hétfőtől szombatig dolgoztatta feleségeikkel együtt, s aki e munkarend ellen tiltakozott, testi fenyítéssel bűnhődött. Nemcsak Csernátonban, hanem máshol is békétlenség honolt a falvak világában. Kökösből Illyés György jobbágy azt panaszolta, hogy gazdája előzetes felszólítás nélkül űzte el őt birtokáról, nem biztosítván lehetőséget új lakhely és megélhetés keresésére. A zaláni jobbágyok azért elégedetlenkedtek, hogy az általános adóterhek emelkedése mellett a maglovak számára az általuk biztosított takarmány mennyiségét is fokozták, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi fogház számára szállítandó tűzifát és a II. gyalogezred papírszükségletére megkívánt rongy beadását is. A tisztviselők visszaéléseit is egyre nehezebben viselték el a jobbágyok. Gróf Mikó Miklós az oltszemi, málnási, kálnoki, árkosi és kőröspataki jobbágyok szószólójaként Bóra Sándor dulló hivatali túlkapásait sorolja fel: útjavítás alkalmával Bóra saját udvarára nagy mennyiségű követ és homokot hordatott; más alkalommal szekeret vagy szekérkereket készíttetett ellenszolgáltatás nélkül, a szerszámokat, talicskákat, lapátokat, zsindelyt is a jobbágyokkal csináltatta; máskor több szekér vesszőt, karót hozatott az erdőből, mintha ez a székház építéséhez kellett volna; az erdei gyümölcsöt, halat, rákot szintén jobbágyi szolgáltatásként szerezte be. Nemhiába érzik úgy az adófizetők, hogy mindenki kihasználja a védtelenségüket, és teljesíthetetlenül sokféle szolgáltatást követelnek tőlük.