Kedves jó barátom, Ferencz Jancsi! Halálhíred Kolozsvár mellett, Györgyfalván ért utol, így nem lehettem koporsód közelében, nem nyilváníthattam részvétet családodnak, rokonaidnak, nem osztozhattam fájdalmukban. Ezért írom e levelet post mortem hozzád, és azért is, mert sokáig csak ketten képviseltük a legöregebb futóatlétákat a negyvenes férfikategóriában. 1992 októberében írtál rólunk Csonka csapat a dobogón címmel, mert a Nagybányán megrendezett 7. Gesztenye Kupán Háromszékről csak ketten versenyeztetek, és te életed első 25 km-es versenyén korcsoportod (45–49 év) győztese lettél...
Emlékek sora tolul fel bennem a tizenvalahány évvel ezelőtti emlékfutásokról, hivatalos versenyekről. A Magyarok Világjátékáról írt riportomnak a már szintén odaát szerkesztő Áros Karcsi egy egész oldalt ajándékozott sportrovatában. Tatára igyekezvén 1994. november 2-án írom: ,,Déván Zatopek, alias Ferencz Jancsi javasolja, hogy térjünk át az 5 km-es szakaszra. Ellenvetés nincs. Igaz, így sűrűbben váltjuk egymást, de kevésbé fáradunk el egy-egy szakasz után. Meg az országút is könyörületesebb rövidebb távon, nem »veri« úgy meg talpunkat. Mert a magunkfajta műkedvelő atléta is légpárnás futócipőről álmodik.” Egy másik emlék, amikor a textilgyár Szatmárnémetibe küldött, s a hosszú vezetés után, hajnal felé félrehúztál az útszélre: ,,Húsz percig pihenünk, szundítunk egy keveset, mert még vissza kell érnünk Kolozsvárra, versenyezni kell időben”... És egy budapesti versenyünk, amikor Csoóri Sándor költő-író, a Magyarok Világszövetségének elnöke volt hármunk ,,szponzora”, így aludhattunk a szervezet vendégszobájában... Kötetre való közös emlékem van veled, a futókör viccmesterével, aki útban Magyarkanizsára, a határon várakozva, az őszi hidegben sétálva nevettettél. Tréfáiddal, adomáiddal repült az idő, míg Zsombolyára érkezett a testvérváros vezetőinek kocsija... Jancsi, bár nem voltunk hivatalosan egy korcsoportban, de sokszor váltottunk stafétabotot; most megelőztél, előreszaladtál vele a másvilágra. Remélem, ott is találkozunk!
