Az én nemzedékem akkor keveset tudott ennek az ünnepnek a valós hátteréről, hiszen az óvodában, iskolában csupán a télapóról szólt a történet. A megszületett, megváltó Istengyermekről csak sejtelmes suttogásokból értesültünk. Na, de akárhogy is gondolkoztunk, a karácsonyban mégis az ígérettel teljes várakozás, a remény volt a legszebb. Nagyanyáink, anyáink sütötték a finom diós- és mákos kalácsot, mert mi még annak hívtuk,  nem bejglinek. Mi, gyermekek szívesen segítettünk diót és mákot ledarálni, cukorral, citromhéjjal összekeverni, mert így alkalom adódott a kóstolgatásra is. Kint mindent beborított a hó, a nagy fehérség, benn áradt az otthon melege, a frissen sült kalácsok illata. Mert az úgy volt és van most is rendjén, hogy megtiszteljük az ünnepet, a kis Jézus születése napját.
De mi is volt a lényeg, az emlékezetes ezekben a kalácsokban? Nemcsak az illatuk, amikor sültek, nemcsak az ízük, hanem az otthon melege is. A védelem, a biztonság, az odatartozás biztos tudata, hogy nem csupán beleszakadtál ebbe a kies nagy világba, hanem helyed van benne. S ez a hely akkor hatolt be a zsigereidbe, mikor sültek a kalácsok, s én hallgattam nagyapám meséit, amelyek a XX. század zűrzavarában játszódtak, s a halálról, a küszködésről, az újrakezdésről, a reménységről szóltak. Rengeteget köszönhetek ezeknek a meséknek. Azt hiszem, örök újrakezdő, reménykedő, felfelé néző, optimista természetemet nagyapám plántálta e történetek által belém. Ezekből tanultam meg, hogy bárhová vessen minket a sors, ki kell bírnunk, mert van otthon, ahol várnak minket, és ha szükséges, ezt az otthont nekünk magunknak kell megteremtenünk.
Az én gyermekkoromban a karácsony nem kezdődött meg novemberben, mint napjainkban. Az üzletekben nem volt még jele sem az ünnepnek, hiszen a narancsot, édességet ki tudja, hol szerezték be szüleink, de volt, és boldogság is volt, noha nem dúskáltunk semmiben.
Hosszú adventi előkészületek után Uzon lakói most is odaadással ünneplik meg a karácsonyt, majdnem úgy, mint régen. A szentestén pontosan 18 órakor megkezdődő karácsonyi vacsoráig a ház népe minden munkát befejez. Addig a karácsonyfát feldíszítik, és akinek állatai vannak, az istállót is szépen kitakarítja, és jobban ellátja, mint máskor.
A szenteste kezdetén a háziasszony vagy a gazda eloltja a villanyt – régen kifújták a lámpát –, s meggyújtja a gyertyát. Ezután mindenki a szépen megterített asztalhoz ül, és nekilátnak az ünnepi vacsorának. Uzonban legtöbb helyen töltött káposzta, kolbász, sült hús krumplipürével kerül az asztalra, utána mákos- és diós kalács, valamint bor koronázza meg az ünnepi vacsorát. Az ajándék átadása a vacsora után következett. Ekkor a család körbeállta a fát és elénekelték a Mennyből az angyalt, majd mindenki megkapta az ajándékát.
Valamikor az asszonynép lábast, fazekat, cserépedényt kapott, de volt ahol fejkendőt, hárászkendőt is. A férfiak zoknit, csizmát, zekét, bekecset, bundasapkát kaptak angyalfiában. A gyermekek sem voltak elhalmozva, cipőcskét, zoknit, harisnyát és fából készült játékot vitt az angyal. A karácsonyfát gömbökkel díszítették, cukorkával, almával, bronzzal befestett dióval, házilag sütött kekszekkel. A karácsonyi cukorkák papírját (aranypapír) gyűjtöttük színek szerint, s őrizgettük sokáig.
Másnap, vagyis első ünnepen mindenki ment a templomba, ekkor kiosztották az úri szent vacsorát, énekelt a református dalárda.
Az 1930-as évektől már kezdődtek szereplések, főleg Uzonból származó mikós diákok szavaltak. Az úrvacsora után mindenki hazatért otthonába, megebédeltek, ellátták az állatokat, és lassan készülődtek az estéli bálra, amelyet mindenkor az uzoni református dalárda szervezett, és ezért dalárda-bál volt a neve. Minden alkalommal színdarabos bál volt, meghívókkal, s volt eset, hogy két zenekar is zenélt felváltva: az egyik az uzoni Koszti-féle cigányzenekar, a másik pedig a nagyborosnyói szintén cigányzenekar.
Napjainkban a szentestén az uzoni Tatrangi Sándor-iskola tanulói az alkalomhoz illő műsorral örvendeztetnek meg, első ünnepen pedig az Atlantisz fúvószenekar bálján szórakozhatnak az oda elmenők.
Örvendetes, hogy ha más formában is, de a szórakozás, az együttlét, a közös ünneplés igénye megmaradt az uzoni nép lelkivilágában.

Ambrus Anna, Uzon