— Micsoda finom vacsora lenne belőle! — gondolta magában, és éhesen megnyalta a száját.
Közelebb ment hát, és vágyakozva nézett a kecskére. Ő csak a sima vidéken volt biztos járású, nem tudott volna felmászni a sziklára és ráugrani a kecskére. Valahogy meg kellett győznie a kecskét, hogy jöjjön le hozzá.
— Üdvözöllek, kecske barátom! — kiáltotta hízelegve. — Légy óvatos ott fenn, nagyon veszélyes olyan magasra felmenni. Nem venném a lelkemre, ha valami bajod esne. De miért nem jössz le ide, ahol a fű zöld és ropogós?
De a kecske nem hagyta, hogy rászedjék. Lenézett a farkasra, és megrázta a fejét.
— Nem tudsz becsapni! — kiáltotta. — Téged nem az érdekel, hogy én milyen füvet eszem, te csak meg akarsz engem enni.
Bizony, a gonoszok hiába tettetik magukat jóindulatúaknak, nem találnak hitelre.
