Édes nagyapóka, lelkem, figyeljen ide, hadd mondok el Pacsuli néniről egy újabb történetet. Remélem, nem feledte el, hogy Pacsuli néni igazi neve Orsolya, de úgy pacsulizza magát, hogy ráragadt a Pacsuli név. Nyár elején történt, hogy Pacsuli néni kitekintett rózsadombi villájának ablakán, s átszellemülten sikított fel: Ah, de pompás az idő! Nosza, nyomban összevissza pacsulizta magát, aztán vette kedves régi napernyőjét, szólította még kedvesebb kutyuskáját, Dodót, szalagot meg pórázt kötött a nyakára, s szép csendesen elindult a Rózsadombon, be a város felé.
Ment, mendegélt Pacsuli néni szép lassan, egyik kezében napernyő, másik kezében a póráz. – Oh, de gyönyörű szép idő! – mondta újra meg újra Pacsuli néni. – Vau! Vau! Jaj de szép! – bizonyította Dodó is, a kedves kis kutyuska.
Hanem egyszerre csak mi történt?
Nem történt egyéb, csak hirtelen beborult az ég, s zuhi, zuhi, zuhogott a záporeső.
– Jaj, istenem, mit tegyek, hová legyek? – sápítozott Pacsuli néni. – Tönkremegy a gyönyörű, virágos selyemszoknyám! Hopp! Megvan!
Nagy hirtelen a kedves kutyuska pórázát a napernyő nyeléhez kötötte, ezzel felszabadult az egyik keze. Az ám, a bal kezével fogta az ernyő nyelét, jobb kezével a gyönyörű virágos selyemszoknyáját, s ment előre, záporesővel nem törődve.
Hiszen ez így jól is lett volna, ha rettentő szél nem kerekedik. Üvöltött, süvöltött a szél, jobbra-balra ráncigálta Pacsuli nénit. Pacsuli néni az ernyőt, az ernyővel a kedves kutyuskát – s oh, jaj!, hullottak az emeleti ablakból a virágcserepek s egyéb apróságok. Egy virágcserép pont a Pacsuli néni kalapjának repült. Pont a kalapjának!
A szél csak üvöltött, süvöltött, tombolt eszeveszetten, s aztán egyszerre csak hátba kapta Pacsuli nénit, vitte, ragadta, hogy a lába sem érte a földet. Bezzeg, hogy vitte, röpítette az ernyőt is, az ernyőn a kedves kutyuskáját is, s ez nem elég, úgy repdestek körülötte mindenféle kedves apróságok, amiket a szélvihar itt-ott felkapott, hogy Pacsuli néni azt hitte, itt a világvége.
Hiszen a világvége éppen nem volt itt, de ennél sokkal szörnyebb történt, a legszörnyebb, ami Pacsuli nénivel történhetett. Egyszer csak... Oh, jaj!
Az üvöltő, süvöltő, tomboló, romboló vihar kiüvöltötte-süvöltötte Pacsuli néni kezéből az ernyőt, felkapta, ragadta fel a magasba az ernyővel együtt a kedves kis kutyuskát, s a pacsuliillattal együtt vitte erdőkön, mezőkön, hegyeken túl... ki a Városligetbe, ott szépen letette az ernyőcskét is, a kutyuskát is.
Aki nem hiszi, járjon a végére, Pacsuli néni kutyuskája legyen a vendége.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
