Bár a bohózat műfaja nem kedvencem, mert ösztönösen is mély be­nyomásokat, maradandó élményeket keresek a színházban, egyetértek, hogy időnként nem árt felvállalni hasonló produkciókat egy társulatnak, több szempontból is: mert a közönség nem csak hozzám hasonló ízlésű nézőkből áll, mert mindig üdítően hat a változatosság egy művész vagy művészi intézmény életében, mert egészen más jellegű felkészültséget, technikai tudást igényel a színészektől egy ilyen darab, mint a drámák, tragédiák és más olyan színpadi művek, amelyek inkább a belső szinteken játszódnak, lélektől lélekig... Vannak olyan színdarabok, amelyeket meg kell élni ahhoz, hogy hatni tudjanak, és vannak olyanok, amelyek csupán technikai tudást és a játékosság képességét igénylik a színész eszköztárából ahhoz, hogy jól működjenek, és minden, ami ezen felül „bekerül a gépezetbe”, botlaszt, lassít, olyan elemekkel terheli a produkciót, melyek „tönkretehetik” annak könnyed, törékeny futóművét.
A szilveszteresti előadások hagyományosan az ilyen típusú darabok közül szoktak kikerülni, talán nem véletlenül. Mintha ilyenkor tényleg arra vágyna a közönség, hogy pihenjen, felejtsen, nevessen, néhány órára ne vegyen tudomást arról, hogy valami újra véget ért, de holnap mégis ott folytatódik minden, ahol ma abbamaradt. Idén a szentgyörgyi és a kézdivásárhelyi színház szilveszteri előadása is maradéktalanul felvállalta a gondűzést, amelyért kétségkívül Ray Cooneyé az elsődleges érdem, de a rendezők és színészek is meghatározó szerepet játszottak abban, hogy a szerző igazi arcát láthassa a közönség.
Mindkét szöveg megtévesztések és félreértések sűrű szövevényéből áll, de ezek által olyan bravúrosan bontakoztatja ki a darabot a szerző, hogy percről percre új helyzet alakul ki a színpadon, és a végére már nemcsak a néző, de a történet szereplői is alig tudják követni, hogy ki mit tud az igazságból, kinek mit kell mondani ahhoz, hogy szerencsésen kimásszanak a pácból, vagy hogy esetleg hasznot is hajtsanak ebből a teljes felfordulásból, ha már lehetőségük adatott rá. A szerző ügyességét dicséri, hogy annyira fordulatos a történet, olyan precíz forgatókönyv szerint felépített a darab, hogy egy pillanatra sem engedi el a néző figyelmét, és amikor már azt gondolná az ember, hogy tovább nem fokozható a helyzet, még mindig újabb meglepetés éri, majd újabb, és még újabb...
Mindez rengeteg jó helyzetet kínál a színészeknek arra, hogy megcsillogtassák technikai tudásukat, minden percben más és más érzelem, indulat tükröződjék az arcukon, és adott helyzetben hitelesen és csaknem egyidejűleg játsszák például a meglepődést, ijedtséget, örömöt, szorongást, megkönnyebbülést, haragot, félelmet, attól függően, hogy éppen kivel beszélnek a színpadon, és mit akarnak még ezen felül megmutatni a közönségnek. Jobbra vidám, balra szomorú, de ha netán kiderül, hogy a helyzet mást kíván, balra lesz vidám és jobbra szomorú a színész, merthogy mindenki mindenkinek más arcát mutatja ezekben a történetekben, miközben a nézőnek azt játssza, hogy csak eljátssza mindezt, valójában nem azt érzi legbelül, amit mutat. Bármennyire is külsőségnek tűnik, komoly kihívás olyan szinten művelni, hogy minden részében dekódolható és értelmezhető legyen a közönség számára. A bohóckodás kifejezést általában pejoratív értelemben szoktuk használni, de a színész esetében ez különleges képességet vagy komoly technikai tudást is jelenthet: ha egy színpadi figura erősen felmutatott, idézőjelbe tett megnyilvánulásai több szinten is érthetőek, hitelesek és adott esetben egységesek is tudnak maradni egy bizonyos gesztusrendszeren belül, az kétségkívül elismerésre méltó színészi teljesítmény. Ray Cooney most bemutatott darabjaiban az ötödik perc után már biztosan nem kutat lélektani mélységek után a néző, és az sem kérdés számára, hogy pontosan kik ezek az emberek, mit hoznak magukkal a múltból, és milyen lelki viszonyban vannak egymással. Csupán arra fog törekedni, hogy megértse az egyre kuszább helyzeteket, s időnként megpróbálja visszafojtani röhögését, ha megfelelő hangsúllyal és arckifejezéssel a pontos helyükön hangzanak el bizonyos replikák. És ez a bonyolult szerkezet a színészeknek sem hagy időt arra, hogy lecsapódjanak bennük a történések, ilyenkor csupán az a feladatuk, hogy jó időben jó helyen legyenek. Bár rendezői koncepcióban, játékstílusban különböztek egymástól az előadások, abban hasonlóak voltak, hogy mindkettő jól bánt a ritmussal, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy bohózat komoly minőséget képviseljen a komolytalanságban.
*
A Sepsiszentgyörgyön bemutatott Pénz az égből című előadás szikárabb, fegyelmezettebb komédiázás, amelyben a színészek pontosan adagolják és jól időzítik a poénokat, néha mégis olyan érzése támad a nézőnek, hogy túl visszafogott a játék ahhoz képest, hogy mi mindent elbírhat egy ilyen produkció. A színpadkép egy tömbházlakás sokadik emeletét mutatja, és mivel nincsenek színváltozások a darabban, arra is figyelmet fordított Zakariás Zalán rendező és Csiki Csaba tervező, hogy a látvány erős legyen, sok játéklehetőséget és változatos megvilágítási felületeket kínáljon a díszlet. A zene jól hozza a hangulatot, de diszkréten bánik vele a rendező, alig engedi előtérbe. Akikre leginkább alapoz, azok a színészek és maga a szerző, akit nagyszerűen helyzetbe hoz. Zakariás Zalán már többször bizonyította, hogy jó érzéke van a vígjátékokhoz, a komikus helyzetek maximális kiaknázásához, csupán az volt most szokatlan tőle, hogy bár minden adott volt hozzá, nem rajzolta el túlságosan, nem próbálta például rajzfilmesre formálni figuráit. Szerintem jól tette, hogy a kevésbé látványos megoldást választotta, erősebb hangsúlyt kapott tőle a szöveg.
A színészek közül többen is bizonyították, hogy a drámai szerepek mellett bohócként is kiválóan helytállnak, ezúttal Rácz Endre, Nagy Alfréd és Kónya-Ütő Bence volt a legmeggyőzőbb számomra ilyen szempontból. Rácz Endre Henry Perkinse – amely szerep objektív okok miatt alig néhány nap alatt készült el – úgy tudott rokonszenves lenni, hogy közben nem értettünk egyet a döntéseivel. Nagy Alfréd figurája attól emlékezetes, hogy minden megszólalásában hajszálvékony kötélen táncolt a karikatúra és az érző ember között, és egy pillanatig sem veszítette el egyensúlyát. Kónya-Ütő Bence azért tetszett, mert az előadás által megszabott formanyelven egy mindeddig teljességgel ismeretlen arcát mutatta. Mindenkinél érződött ugyan, hogy megpróbálja valamilyen irányban elrajzolni figuráját, de többnyire már bejáratott utakon indult el a keresgélés komorabb horizontok felé. Ez persze nem minden esetben tett rosszat az előadás összképének, mert az ilyen kitérők után nagyobbat tudott csattanni egy-egy újabb poén. Czegő Csongor fordításában a szerző nagyon közelről szólított meg bennünket, és fiatalosan csengett a hangja.
A darab végén, amikor azt gondolta volna az ember, hogy most már tényleg nincs tovább, dalra fakadtak a szereplők, és Barcelonába való elvágyódásukról (amely természetesen része volt a történetnek), a szebb élet reményéről énekeltek. Megdöbbentő volt ez a rendezői ötlet, mely a brechti songokhoz hasonlóan kicsit magyarázta és visszafelé is idézőjelbe tette a látottakat. Freddie Mercury és Montserrat Caballé Barcelona című klasszikusának feldolgozása valami ilyesmit sugallt: eljátszottuk nektek ezt a történetet, de amint látjátok, nem kell komolyan venni. Mi más lehetne a bohóckodás legmélyén, mint az ember mindenkori vágya: olyan jó lenne, ha jobb lehetne. Talán jövőre, 2017-ben...
*
Érdekes módon ugyanezzel a rendezői ötlettel zárult a kézdivásárhelyi Városi Színház Kolcsár József által rendezett, Ketten a neten című előadása is, ott is dalban foglalták össze a tanulságot. Ami a helyzeteket, az előadások dramaturgiáját illeti, azokból is egyértelműen érződött, hogy ugyanarról a tőről fakad a két produkció, csupán maga a történet és az alkotói csapatok felkészültsége, teljesítménye különbözik egymástól. A művészetben nem szokás teljesítményről beszélni, de talán nem véletlenül adja magát e kifejezés a Városi Színház előadása kapcsán: a legelső pillanattól olyan erővel és energiával vetette bele magát a társulat a komédiázásba, hogy a néző már akkor hangosan kacagott, amikor még nem is tudta, hogy miről szól a történet. A rendező, aki ezúttal az egyik főszerepet is bevállalta, százféle módon pakolt rá Cooney darabjára, az pedig elbírta az oltásokat és vadhajtásokat. A szöveget vendégszövegekkel, a mozgást tánccal, a váltakozó érzelmeket különböző bohócmutatványokkal fűszerezte a produkció, és annak ellenére, hogy mindezt csupán a poénvadászat kedvéért tette, valahogy mégis egységesnek tűnt az előadás. Voltak jelenetek, ahol addig fokozódott a komolytalanság, hogy már maguk a színészek sem állták meg nevetés nélkül, pedig olyan hétpróbás bohócok húzták az előadás szekerét, mint Lung László Zsolt és Kolcsár József. Egy ideig felfelé íveltek az energiák, azonban egy ponton túl lehetetlen volt tovább fokozni a helyzetet, és a második felvonás dereka körül lassan elkezdett kifáradni a közönség. A színész ilyenkor ösztönösen is rápakol néhány lapáttal a poénokra, de ettől csak még kimerültebb lesz ő is, a néző is...
Az alakítások túlontúl sokfelé ágaztak, és a játszók technikai tudása is nagyon különböző szinteken mozgott, ami olykor akadályokat gördített a befogadás útjába, de állandóan feledtették mindezt a már említett rendezői ötletek, amelyek minden szinten kiaknázták a szöveget, és sok új színt tudtak hozzáadni ehhez a különben sem szürke történethez. A Delikates Cou­ture csapatának díszlete, jelmezei is színesek voltak, de nem hivalkodtak, otthonosan mozogtak bennük a szereplők.
Mindkét előadás közönségsiker-gyanús, ez kétségtelen. A kézdivásárhelyi második előadáson akkora sort álltunk ki a jegyekért, amekkorákat manapság ritkán látni a színházban. Ha csak egy része fog visszatérni az új arcoknak, már az megérte a bohóckodást.