A két világháború között Csutak Vilmos, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nagy hírű igazgatója személyesen járta a háromszéki falvakat, és arra biztatta a családokat, küldjék gyermekeiket a Mikóba továbbtanulni, ne engedjék, hogy elkallódjanak. Fontos volt számára, hogy egyetlen tehetséges gyermek se vesszen el, mindenkinek legyen esélye a tudásszerzésre.
Nem akadémikusokat akartak nevelni, hanem olyan tudást adni a fiataloknak, melynek birtokában bárhol megállják a helyüket az életben, akár értelmiségi pályát választanak, akár mesterséget. Ez volt az egyetlen cél, és ennek kellene lennie ma is, bármilyen szelek fújnak a hazai oktatásban. Nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt ez természetes volt az akkori pedagógusok, szülők számára, úgy tűnik, a cél mára veszített fényéből, sokaknak fontosabb a külcsín, mint a tartalom.
Ezt láttuk, amikor Sepsiszentgyörgy több mint 350 éves iskoláját azért zárta be a helyi önkormányzat, mert a tágas udvarral, füves sportpályával rendelkező szemerjai Kiss Árpád Általános Iskola helyett még a környékbeli szülők is a zsúfolt, betonudvaros városközponti iskolákat választották, és annyira lecsökkent a diáklétszám említett kisiskolában, hogy komoly anyagi nehézséget jelentett volna a fenntartása. Talán mégis megérte volna megmenteni. Majd folytatódott az őrület, amikor az iskolakörzetek létrehozása miatt a szülők belvárosi lakóhelyről szereztek igazolásokat, csak hogy iskolába induló gyermeküket a Székely Mikó Kollégiumba vagy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumba irathassák, az sem számított, hogy e két iskola elemi osztályai – az előkészítő kivételével – olyan épületben működnek, ahol kicsik a tantermek, az udvar pedig inkább hasonlít egy betonketrechez, mint szabadtéri játékra, sportolásra alkalmas térhez, nem beszélve arról, ami a reggeli kezdéskor és délben órák után a bejáratnál történik: gyalogos és gépkocsival odahajtó szülők állják el az utat, szinte lebénul a forgalom, a zűrzavarban veszélyessé válik a közlekedés.
Említett két iskola tanítói is belátták, hogy jó lenne jobb körülmények között tanítani, többségük egyet is ért az önkormányzat javaslatával, hogy az elemi osztályokat a Kós Károly Szakközépiskola épületébe költöztessék – miután az ottani létszámcsökkenés miatt a szakképző tanintézetet összevonják a Puskás Tivadar Szakközépiskolával –, de a Mikó és a Mikes névről nem mondanának le, azzal érvelve, presztízsvesztés lenne, ha a Székely Mikó Kollégium, illetve a Mikes Kelemen Elméleti Líceum helyett a Kós Károly Belvárosi Elemi Iskolában tanítanának, netán ilyen iskolanévvel jelentkeznének tanítványaikkal egy országos tantárgyversenyen. Pedig Kós Károly nevének és az általa tervezett patinás épületnek legalább olyan szellemi többletet kellene sugároznia, mint az említett két iskolának, az pedig kimondottan előny lenne, hogy az átszervezéssel lehetősége lenne bármelyik háromszéki negyedik osztályt végzett tanulónak, hogy a Mikó és a Mikes-iskola ötödik osztályába felvételizzen.
A két nevezett iskola elemi osztályainak összevonásával és jobb körülmények biztosításával a diákok számára egyik alma mater sem veszít értékéből, hírnevéből. Hisszük, hogy a kezdeményezés az iskolaalapítók célját követi: becsületes, tudással felvértezett fiatalok nevelése, akik felnőttként is büszkék lesznek egykori tanítóikra, iskolájukra, nem felejtik, hanem értékesítik és továbbadják, amivel ott felbatyuzták őket.