Emberemlékezet óta nem volt ilyen kutyahideg január, mondá néhány viszonylag fiatal ember, s rögvest iskolaszünetet rendeltek el az ország fővárosában s huszonkét megyéjében, de még a bukaresti egyetemek kapuit is becsukták három napra, nehogy a fagy foga magasabb tudásszinteket is elérjen. S valóban megkötött a hideg az egyébként leghűvösebb székelyföldi településeken is, vízesések, szökőkutak dermedtek szoborrá, az „égető hidegben” oktatási inézmények, épületszárnyak kaptak lángra, s a patikák, orvosi rendelők megteltek köhécselő emberekkel.
Egy fővárosi internetes portál üdvözölte is Székelyföld különcködését, ahol a gyerekek -29 C° ellenére is iskolába mentek, megjegyezvén: ”Látszik, ezek a székelyek nem a mi régiónkból valóak, igencsak szeretnek végére járni dolguknak.” S valóban, Háromszéken, hol a legtöbb mínusz fokot mérték, három iskola kivételével tovább folyt a tanítás, s a tanfelügyelőség is némely (bizonyára jogos) szülői aggodalmaknak engedve bízta a továbbiakban helyi körülményekre, viszonyokra a rendelkezést.
Ami az „emberemlékezetet” illeti, felmerül bennem az „egy falatnyi Erdély” régi, átkosbéli emléke. A leghidegebb, amit átéltem, -41 C° volt a nyílt mezőn, ahol az ingázók nap mint nap a buszra vártak. Olyankor már úgy érzi az ember, hogy megfagy a szemgolyója, összeforrnak orrlikai, a vékony szemhéj melege mit sem ér... Akkoriban született az energiaspórlásos kormányrendelet, miszerint állami intézményekben 18 Celsius-foknál több nem lehet, bodoki osztályom termében meg éppenséggel 9 C° dermedezett. Érkezett az iskolaigazgató, ellenőrizni a hőmérsékletet. A gyerekek kora reggeli panaszát csitítandó, kitettem az asztalra egy hőmérőt, hogy legyen dokumentációnk a tényállásról. A bajunkat elmondtuk, de azt a kirobbanó, csattanós választ kaptuk, hogy alatta nem tilos, csak 18 C° fölé ne szaladjon. Teljesen legálisan fáztunk tovább.
Aznap több rend ruhát magamra ciholtam. Eszünkbe se jutott, hogy ama hidegben ne menjünk ki az iskolába, pedig csak amolyan tanárok számára bejárós téli vakáció volt. A bodoki letérőnél még utánunk szólt a buszsofőr, hogy ő le sem állítja Tusnádon, fordul ahalyt vissza, és aznap többször nem megy, mert most is köhög az a redves motor, fagy bele a szusz. Azokban a hidegekben csak úgy tudtak nekilódulni a buszok, hogy a sofőrök előtte hasmánt bekúsztak a jármű alá, hosszasan melegítgették az üzemanyagcsöveket a busz alá bedugott, betonvasra tekert, motorinnal bőven meglocsolt égő kanóccal. Nekik se az jutott eszükbe, hogy tehetetlenségükben beüljenek melegedni a pihenőbe. A székely számára hideg nincs, csak... gyenge ember, járta a mondás.
Begyalogoltunk a faluba a vastagon lefagyott, síkos havon az iskoláig, közben pedig elhatároztuk, hogy nem kérezkedünk, csak bejelentjük, hogy megyünk is haza.
Visszafelé az is buszra szállt, aki nem azzal ment „felfelé”. Felgyurakodtunk, de külön erőfeszítésembe került, hogy a kolléganőmet a gyászoló fekete harisnyájával és pókhálószerű fekete kendőjével ne hagyjuk fagy martalékául az út szélén. Gyömöszöltük egymást befelé, egy fiatalember felcsattant, ne üljön-e valaki ölébe, de megszívlelte az igen választ. Ekkor megfogtam a kolléganő kezét és nyúztam felfele, egyesek kiabáltak: nem látom, hogy nem fér? Miért nem öltözött fel jobban. Elengedte a kezemet könnyezve, hogy majd csak elviszi őt valaki. – Már ki vinne el, látod, hogy nem jár az úton senki!
A sofőr indult volna is, nem is, én üvöltöttem, hogy nem mehet, a többiek is kezdtek pártfogolni, valaki segédkezet nyújtott, és – miközben éreztük, hogy a karjában már nincs erő, és iszonyúan fájhat neki – fel tudtuk cibálni odáig, hogy az ajtó becsukódott a háta mögött. Bizony, nagy hidegek jártak akkor is. Gyergyóalfaluban -42 Celsius-fokot mértek.
