– Barangoltam ungon-berken, még a világ végén is voltam. Taplót gyújtottam, szikrát csiholtam, lángot lobbantottam, embernek szívében is voltam.
Sajgott a Kályha lelke nagyon. Azt szerette volna, ha a Tűz csak benne van mindig, sehova sem jár.
– Nem ülhetek mindig a szoknyád mellett – mondta mosolyogva, tréfásan a Tűz, hogy a Kályha belepirult.
Valahányszor a Tűz elment éjjelente, a Kályha üresnek érezte magát, fázlódott, a hideg rázta. Alig várta már a reggelt, amikor újra megjön a Tűz, és beborítja melegével. Sírdogált a Kályha, el is ment az öreg és bölcs Kemencéhez tanácsért.
– Ne sírj, lányom, én is így voltam fiatal koromban az én Tüzemmel. Engem is sokszor itt hagyott, amíg meg nem értettem, hogy ez így van rendjén. Sok dolga van a Tűznek. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy őt összefogjuk. Mert neki dolga van az egész világon. Emberek szívét melegíti, hajókat hajt, vonatokat, és meggyújtja az öregek pipáját. Annyi a teendője, nem is tudom, hogy győzi.
– Nem azért megy világgá, mert engem nem szeret? – kérdezte szipogva Kályhácska.
– Nem, leányom, persze hogy nem… – nyugtatta meg Kemence nagyanyó Kályhácskát.
Vidám lett ettől Kályhácska, és aztán még jobban örült reggel a Tűznek, mint eddig, bár azért ezután is csak sajgott a szíve egy kicsit, valahányszor a Tűz elment világgá, hogy mindent és mindenkit melegítsen.