Útra kelni és átlépni a megszokott hétköznapi élőtér határait, elindulni az ismeretlenbe, óvatosan, de nyitott szívvel és tudattal. Ennek az életérzésnek a különös izgalma viszi előre a mindenkori utazót, aki magában felteheti a kérdést: Mi az a plusz, amiért megéri vállalni a kockázatot, és útra kelni? Az út elején soha sincs válasz a kérdésre, talán csak a végén.
Ilyen érzésekkel indultam útnak a közel-keleti Iránba 2016. december 3-án. Úti célom a GNAP-Iran kortárs művészeti rendezvény volt: egy nemzetközi művészcsapat Mahmoud Maktabi képzőművész és kurátor kezdeményezésére, a Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum támogatásával, a helyi Paradise Art Center és a Dél-koreai Yatoo Természetművészeti Egyesület szervezésében, a Perzsa-öbölből indulva utazott végig Iránon, délről haladva északra, egész Teheránig, hogy különböző természeti és urbánus környezetekben kortárs műveket hozzon létre. Hogy mindez mit jelent a gyakorlatban egy, a világtól elzárt, háborúktól övezett, sajátos politikai rendszer (Iszlám Köztársaság) által vezetett országban, ahol az alapvető emberi értékek és a vendégszeretet felülír minden nehézséget, egyetlen cikkbe nehezen mondható el.
Az első és legnehezebb feladat a bennünk élő, otthonról hozott előítéletek leküzdése. Egyszerűen hátra kellett hagyni őket, a nálunk maradt folyadékkal együtt kidobni a reptéri szemetesbe, mielőtt felültünk a teheráni gépre. Nekem könnyű helyzetem volt a többi európai művésztárssal szemben, hiszen több perzsa művészbarátom is van, akik lelkesen vártak a reptéren, és ott van utazó székelyhoni elődöm példaképe, Molla Eskander Csomájé, vagyis Csoma Sándoré, aki a felvett előbbi névvel hosszabb időt töltött Teheránban csaknem 200 évvel ezelőtt, 1820-ban.
Pillanatképek 1395-ből
Egy út előkészítése több hónap mind szakmailag, mind szellemileg, de valóságával való találkozásra nem lehet teljesen felkészülni. A közvetlen élmény mindig katartikusan új és izgalmas, sokszor teljesen átértékeli az előzőleg megszerzett közvetett tudást. Ez alól Irán sem kivétel. Az ott átélt élményekből csak pár képeslapszerű gondolatot villantok fel, hisz több estén át lehetne mesélni.
Az első kép Teherán, nyüzsgő világváros, föléje magasodó havas hegyek, végtelenítve áramló autóforgalom, civilizált tömegközlekedés és kulturált emberáradat. A tűzfalak többnyire politikai töltetű, nagy méretű festményei és az arab betűs feliratok emlékeztetnek csak arra, hogy a földgolyó egy sajátos pontján vagyunk. Számomra kellemes meglepetést jelentett a rengeteg kortárs kiállítótér, amelyekhez sokszor kávézó is tartozott vagy könyvesbolt kortárs perzsa irodalommal, esetleg előadótér kísérleti színház, performance művészet részére, és esténként telt ház a művészetet intenzíven fogyasztó fiatalsággal. Öröm volt végigteázni és kávézni Teherán éjszakai művészeti központjait, megértve, hogy miért jó itt élni, akár magyarként is, mint a nemzetközileg elismert Sinai Varga Gizella festőnő, akit személyesen is sikerült megismernem. Ő mutatott be a 94 éves Júlia néninek, aki Gyergyóalfaluból került akrobatikus táncosként a mesés Közel-Keletre, végigtáncolva társával Isztambul, Bagdad és Teherán színpadait, majd egy életre megállapodott Iránban, évekig magyaros vendéglőt működtetve. Hosszú és regényes élettörténet.
A Qeshm-szigetre repülök
Vad, sivatagos föld, kanyonokkal szabdalt kopár hegyekkel, amelyeket mitikus lényeket idéző sziklaképződmények borítanak. A hely szellemének léte itt nem kérdés. Minden erős és szinte népmesei. Ez az ősi, mitikus környezet néhol egy-egy pálmaliget által megszelídített bibliai tájjá alakul. Jó leülni ezeken a pontokon. Minden fa, fűszál életben tartása külön erőfeszítés a helyi közösség részéről. Egy fa árnyéka különös kincs, amit büszkén mutatnak és szívesen osztanak meg az odatévedő vendéggel, perzsa szőnyeget terítve a kopár föld porára. A szőnyeg szent tér, az égi paradicsom földi jelképe, lehúzom cipőmet, úgy lépek be erőterébe, és elheveredve egy csésze tea mellett az otthoni erdők, mezők jutnak eszembe. Innen nézve földi paradicsom, amit végzetesen kizsákmányolunk.
A helyi lakosság nagyon egyszerűen és hagyománytisztelően él, mindennapjainak ritmusát a müezzinek imára hívó hangja adja meg. Ebben a gyönyörű, de mégis mostoha természeti környezetben talán nem is lehetne másként megmaradni, csak Istenbe vetett hittel.
A kézművesség nagyon magas színvonalú, ez a nők ruháinak egyedi hímzésén és a fából épített halász- és kereskedőhajókon a legszembeötlőbb. Megáll az idő, ha a Toyota terepjárókat nem tekintem, tényleg reálisnak tűnik az 1395-ös évszám, ugyanis itt a Mohamed futásától számított iszlám időszámítás érvényes.
Tovább utazva az ország belseje felé, a hagyományos perzsa képző- és iparművészetbe kapok betekintést. Isfahán, a régi főváros XVII. századi királyi palotájának és központi mecsetjeinek gránátalmás virágornamentikája ismerősként köszönt a falakat borító kerámialapokról. Hasonló díszítésük volt a korabeli erdélyi főúri otthonok és fejedelmi palota bokályos szobáinak, hisz a török birodalommal folytatott kereskedelmi kapcsolatokon keresztül eljutott hozzánk is a perzsa díszítőművészet. Terülőmintás erdélyi kályhacsempe-rajzokat mutattam Majid Ziaee keramikusnak, a Tábrizi Iszlám Művészeti Egyetem professzorának és mesterének. Kétségtelen az iszlám minták hatása, mondják csodálkozva. De a vizuális kultúra áramlása nemcsak keletről nyugat felé, hanem fordított irányba is megfigyelhető. A királyi palota falfülkéit a XVII. századi németalföldi festészetet idéző falképek díszítik. Jó rácsodálkozni a közel-keleti iszlám építészet erőteljes, már-már szobrászi tömegeire, amik a maguk tömör egyszerűségében hirdetik az egyistenhit erejét, viszont ha közel megyünk hozzájuk, leheletfinom csipkévé szelídülnek az őket elborító végtelen virágminták által. A bennük rejlő absztrakt rend és filozófia a kupolák belső szerkezetében jelen lévő szakrális geometria végtelen változataival válik láthatóvá.
A régi perzsa városok elmaradhatatlan kiegészítője a bazár, amely a labirintusszerű útvesztőiben kóválygó utazót egy idő után elkábítja, szürreális álomvilágba sodorja illataival, színeivel, folyamatosan változó hangulataival, hangjaival és persze szőnyegeivel. Az 1001 éjszaka meséinek hősei kavarognak bennem és körülöttem, veszek egy régi olajlámpást kisfiamnak, és vele talán egy dzsinnt is hazaviszek magammal Bikfalvára.
Nomadizáló kortárs művészet
A kultúrtörténeti kalandozások mellett szakmailag nagyon fontos volt a természettel való találkozás, ami itt elsődlegesen a különböző típusú sivatagokat és félsivatagos területeket, a kopár hegyeket, a kiszáradt folyómedreket és a tengert jelentette. Míg a Kárpát-medence minden négyzetkilométere élő növényzettel dúsan borított és jó esetben értelmes célokra felhasznált, itt végtelen kopár pusztaságok terülnek el, az emberi jelenlét minimális nyomaival. Kopár sziklás hegyvonulatok, vándorló homokdűnék, sósivatagok, iszapmocsarak, turistamentes tengerpartok. Mind-mind ideális helyszín számomra az elmélyedésre, együtt elmélkedésre, együtt lélegzésre a természettel – a művészet ürügyén. Ezeknek a folyamatoknak az eredményei azok az általam létrehozott 30–40 négyzetméteres rajzok, amelyek alapgondolata az ember és a teremtett világ kapcsolatának egyetemessége, és egyetemes jelekké való leképeződése. Egyszerű rajzolatok a térben, amik szoborként átírják egy pillanatra a teret, amíg a szél el nem fújja, a dagály el nem mossa őket, vagy a tevék bele nem tapossák a homokba.
Ez is időutazás, akárcsak egész iráni utam. A művészet nevében elkövetni olyan gesztusokat, amelyek a vizuális kultúra kezdeteit idézik, de a Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum falán kiállított dokumentumfotók már XXI. századi kortárs művek.
1395-öt írunk Teheránban, időtlen sivatagok, középkori hajóépítők és fűszerillatú bazárok, európai nagyvárosokat megszégyenítő kiállítóterek és kávéházak emlékével szállok fel a hazafelé induló repülőre, hogy 2016 karácsonyára hazaérjek családom körébe. Kérdéseimre nincsenek racionális válaszok, csak érzések és pár hátrahagyott rajz a közel-keleti tájban...
