S hogy nekem miért jutott eszembe épp most, és épp ezt kérdezni? Nos azért, mert ugyan Csíksomlyóra készültem, haza, mint minden évben, de a Jóisten úgy akarta, hogy másfelé vegyem az utam. S jó is volt, szép is volt, meg — remélem — hasznos is volt e másik út — hisz kicsit segíteni mentünk családon, közeli rokonokon —, de a miértje az egésznek, az épp akkoron való odakerülésnek, az előbb említett, éppen oda terelő égi akaratnak mégis lassan, később derült ki számomra, ám akkor megvilágosodásként.

Sógorságnál, kislegény unokaöcsinél voltunk Írországban, hová szakadva adatott meg — csaknem az utolsó pillanatában a nemzés korának — székely asszony-emberünknek új családot alapítani. Az emberi, főként a kisebbségi jogokat óvva telt le élete dereka, már a Kárpátok Géniuszának időszakától kezdve, s nem dolgozhatott rosszul — hol Ceylon szigetén, hol Boszniában, olykor az ,,enszes" Genfben —, ha a Jóisten a negyvenedik X után megsimogatta kemény kobakját, s hagyta bekötni azt. Náluk voltunk tehát (manapság lassan olcsóbb odarepülni egy fapadossal, mint Budapestre menni autóval...), s tán jó is volt mindenkinek ez. Gyógyulás testben az öcsinek, erősödés lélekben az egész családnak, talán ez volt a hozadéka eme ,,elterülő" hadműveletnek. A hosszú beszélgetések őszintesége, váratlan mélysége mindannyiunkat meglepett. De így jött, így adatott, így kellet. S jót tett.

Valójában azonban nem ez adta a cím kiválasztásának mozgatóját. Nem ez. S még az sem, hogy a szép, telt házas karmelita templomban a gyönyörű madrigál kórust hallgatva sem éreztem — egy pillanatig sem — Pünkösd vasárnapján azt, amit Csíksomlyón érez az ember. Nem éreztem a kiáradó Szentlelket, amit a ,,nyeregben" érzékel az egybefonódott, egybeforrósodott, eggyé forrt félmillió ember. Irigyeltem az otthoniakat ezért, s a csángó miséért, a csángó vonatért, és kicsit fájt a szívem.

Aztán szentmise után, délben Dublin sétálóutcáján, a környező kis utcákban a napsütést élvezve jártunk-keltünk, nézelődtünk. Ám egy idő után teljesen elképedtünk, ledermedtünk, s amint tudatosítottuk az érzékelteket, teljesen elkeseredtünk. A csendes, szinte néptelen utcák megteltek emberekkel, s bizony nem csak a jó idő csalogatta elő őket. Vasárnap délben, az Úr napján — nesze neked megszentelés — az üzletek, plázák, áruházak kinyitottak, és Pünkösd szent ünnepének délutánján a pénz, Mammon lett az ,,isten". A hirtelen több keresethez jutott lakosok őrült tempóban vásárolni kezdtek, mintha életük függene ettől. Nem kímélték az árut, és egymást sem, a vissza nem akasztott ruhák a földön hevertek, könyöklés, tumultus mindenütt... nem ragozom tovább. Röviden: mikor ráébredtünk, mi folyik köröttünk, milyen gusztustalan, amit látunk, sarkon fordultunk és hazamentünk.

Pénz, globalizáció, a vásárlás (a nem a szükséglet szerinti mértékű), a költekezés fétise. Szemben vele a napokig, hetekig gyalog zarándokló csángók csodája, emberi egyszerűsége és nagyszerűsége. Ezt kellett meglátnom hát. Ezért ,,vezéreltettem" oda, hogy a Tragédia Ádámjaként beletekinthessek a lehetséges jövő egyik lehetséges színébe. Ugyanakkor el kell mondani azt is — az elkötelezetten vallásosnak ismert ír testvérek, sógorék védelmében —, hogy ott sem mindenki ilyen, remélhetőleg, a többség nem. És, hogy ott is a vidék őrzi az értéket (lokalitás kontra globalitás!), a hagyományt. A családi bérmálásról hazatérő sógor szavai is erről regéltek. S jó, hogy így van.

Minthogy jó, hogy tán otthon — Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken s a vidéki anyaországban is — még így van. Hogy van még, még mindig van remény. Remény az Ádám-Csongoroknak és Éva-Tündéknek az emberiség válaszútján a helyes irányt eltalálni, meglelni. Csak a lélek, a Szentlélek szava után kell menni, hívó szavát meghallani.