A  Vinczeffy  László  Képtár 3.
A menekülők

A hideg-kékek, a kobaltkékek,
bordóvörösek, smaragdzöldek...
Fázósan didereg a táj,
színekben keres menedéket.

Pipacs-pirosak, olíva-zöldek,
vékony fák, nők, az angyalok,
Összeérnek az őszi erdők,
az éjszakák, a hajnalok.

Fázósan didereg a táj.
Próféták végtelen sora.
Egy virtuális középkorban
mióta tart az orgia?

Színekben keres menedéket,
foglyul ejti az éjszaka,
vizelet, undor, félelem
émelyítő, vad vérszaga.

Vékony fák, nők és angyalok,
madár – kígyó – mutáns lények,
sosem volt szárnyas polipok
csőre tépi az esztendőket.

Összeérnek az őszi erdők
és összeér az ég a földdel.
Szántás felett razziáznak
falánk varjak. Jő az éjjel.

Az éjszakák, a hajnalok,
a tájra jelháló borul.
Száz év múlva még valaki
köszön-e itt még, magyarul?

Fázósan didereg a táj
fehér párába tűnik minden,
ködgomolyba vész téli erdő,
ha volt is, elveszett az éden.

Próféták végtelen sora
vonul szótlan. Mínuszjelek
a szájak. Szó nem hangzik el,
A mindenség most megremeg.

Egy virtuális középkorban
fejetlen szörnyek lakomáznak,
vér csordul ki most a kupákból,
vége lehet-e a világnak?

Mióta tart az orgia?
Dorbézolnak a rémkirályok.
Minden, mi él, félőn remeg.
Elhangzik-e a végső átok?

Színekben keres menedéket,
magába zárul a világ,
átveszi hideg kobaltkékek
és smaragdzöldek ritmusát.

Foglyul ejti az éjszaka
a reménykedő túlélőket.
Mióta tart a dáridó?
Kimerevítik most a képek.

Vizelet, undor, félelem
émelyítő, vad vérszaga.
Madár, kígyó és mutáns lények –
reánk zárul az éjszaka! –

sosem volt szárnyas polipok
csőre tépi az esztendőket.
Utánunk kósza szél suhan
Menekíteni túlélőket.


Bogdanov Ovidiusról képzeleg

Abban az esztendőben egy vesszőt hajkurásztam,
libák között a porban, disznók között a sárban.
Tudtam, szükségem van rá, nélküle nem jön össze
a nagy római költő homályos sziluettje.
Egy vessző össze is köt. Egy vessző el is választ.
A folytatást is rejti. Sugallhatja a választ.
De az átkozott vessző egyre bujkált előlem,
a homályba veszett el, menekült a sötétben,
Gorgó fő szempillái közé bújt, elrejtőzött
fűszálak közt a réten, de egyszerre előjött,
amikor már nem is vártam, ugrott fejest a versbe.
A nagy római költő, a vesszők fejedelme
mintha már várta volna. Ott hajlongott előtte,
két befejezhetetlen mondatot összekötve.
Fellélegzett a költő és ismét belelendült,
tört verseiben Róma és Tomi összebékült.
Kecskék között fellángolt bogáncs, ürömfű, tenger
sós vize keveredett a Tiberis vizével.
Délibábok között már fenn a Fórumon ágált,
miközben kövek között várta, várta a gályát.
De mindörökre késett a felmentő ítélet,
s az elképzelt római utcák között eltévedt.
Szél kelt, de ő már tudta, ez nem a római szél.
Érzékei becsapják, nem adná semmiért,
ha megint ott lehetne, de hát ez lehetetlen,
nem segít rajta senki. A sok római isten
sorra lemondott róla. A naphoz fohászkodott,
de fellegek takarták, sivár hétköznapok
forgatták fél-aléltan. Végképp elveszett Róma,
dúlt emlékei közül billent át a seholba,
akár a régen várt hajó, örvények poklába veszett,
hullámsírjából Orpheusz üvöltötte a verseket.
Géta lovasok nyilai szálltak felette, vadlibák.
Mindenség árva porszeme, kecskék követik, szarmaták.
Az Ister jegén csúszik el, barbárok közt egy római.
A parton táncol Proteus. Nincs már mit többet mondani.
Lehet, hogy ő a vessző? Li Ho, Pound Bogdanovval
fényként libeg. Reis puszta létével is vigasztal.
De mégis Ovidius kötheti össze őket,
árnyak között bujkáló örök reménykedőket,
Csáthot és a Madonnát. Velünk valaki játszik.
Eljuthatunk-e egyszer a végső látomásig.