– Nézd, Kornél – szóltam –, nem mondhatod, hogy nem hasznosítottam sok mindent abból, amit elmeséltél, azt sem mondhatod, nem hallgattalak mindig türelmesen, de most én is szeretnék már megvallani valamit.
– Természetesen – nézett rám teáját szürcsölve Esti, és legyintett.  – Mesélj csak, te szegény őrült, tudtam, hogy így lesz, előbb-utóbb beszélni kezdesz, ti, költők nem tudtok sokáig hallgatni, másokra figyelni.
– Néhány napja történt – kezdtem sóhajtva –, a frontátvonulás megzavart, s amikor estefelé kiszédelegtem az utcára, meglehetősen kábult voltam. Kávét akartam volna inni, de a legközelebbi kávéházban nem volt, sört, de a sörözőben aznap már nem csapoltak. Egy régi nagykapun furcsa hirdetést fedeztem fel: dr. Fábricziusz Kristóf ugatótanfolyama. Erre a kapura nem emlékeztem, noha jól ismerem a környéket, ezeket a kacskaringózó kis utcákat, ahol a szabadnapos kis cselédeket a hős katonák lila alkonyokon hosszan szorongatják, mielőtt továbbindulnának. Kis tétovázás után beléptem a kapun, hátramentem az udvaron, nyíl mutatta az utat, és beléptem egy terembe. Már sokan ültek a padokon és a székeken, feszült figyelemmel hallgatták a pódiumon ágáló kecskeszakállas, fekete kabátos emberkét.
„Hogyan tanuljunk meg ugatni? – kérdezte ő, és ránk meredt. – Mi sem egyszerűbb ennél. Meg kell figyelni először is, hogy a kutyák hogyan csinálják. Kirohannak a balkonra, morogni kezdenek, szőrük felborzolódik, majd hirtelen kitátott szájjal furcsa, úgy is mondhatnánk, jajongó hangokat hallatnak, ezek felerősödnek, vontatottá válnak. Ez a vonítás! Mi persze egyből ne kezdjük vonítással. Mellőzhető a balkon is. Szobánk közepén ereszkedjünk – a mélyebb átélés kedvéért – négykézlábra, vegyünk mély lélegzetet, és próbáljuk meg, felső ajkunk meglehetős felhúzásával, összepréselt fogsorunk közül vicsorgó hangokat kiadni. Ezek előbb-utóbb maguktól átcsapnak morgásba, utána jöhet az ugatás. Először próbálkozzunk a klasszikus vau-vauval, röviden, velősen, csattanósan igyekezzünk kiadni magunkból. Amikor úgy érezzük, már megy, próbáljunk kutyákra is ugatni. Lehetőleg ne a természetben, mert a juhászkutyák hálátlanabbak városon élő társaiknál. Ha a kutyák visszaugatnak, ha ugatásuk dühösebb lesz, mint a miénk, jó úton vagyunk. Ha már a macskák is ész nélkül rohannak előlünk, megnyugodhatunk, ez már eredmény, nem is akármilyen, ugatásunk kifinomultságára, elmélyültségére vall! Amikor szomszédaink is panaszt tesznek a házfelügyelőnél, hogy lakásunkban engedély nélkül tartunk ebet, elmondhatjuk: már kezdünk megtanulni ugatni. Ha számításba vesszük, hogy polgártársaink közül aránylag kevesen tudnak ugatni, esetleg büszkék is lehetünk, sikerélményünket, illő formát adva neki, kiadós vonítással mélyíthetjük el. Hogyan? Ön, drága asszonyom, azt kérdezi, miért ugassunk? És ön, mélyen tisztelt uram, azt, hogy kire? Nézzék, ez lényegében teljesen másodlagos kérdés. Ok is, személy is mindig kerül. Egy bizonyos: tapasztalataink és felméréseink szerint mindazok, akik megtanultak ugatni, nem szenvedtek többé életuntságban, törekvéseiket sem érezhetik reménytelennek, hiszen ha kitartóan, magukat nem kímélve edzenek, ugatásuk egyre tökéletesedik: gyakorlat teszi a mestert. Mit kérdez, kisasszony? Hogy én, én ugatok-e? De kérném tisztelettel, maga nem értett meg engem, maguk engem félreértenek. Én nem akarom előtérbe tolni magam, távol áll tőlem a feltűnési vágy, én kérném, nem vagyok exhibicionista, de ha ragaszkodnak hozzá, meg akarnának győződni képességeikről, ha nincs ellene kifogásuk, kérem, akkor én, íme!”
– És? – meredt rám izgatottan, borostás arcát idegesen dörzsölgetve Esti. Izgatottsága rám ragadt, hebegve magyaráztam, hogy dr. Fábricziusz erőteljes csaholásban tört ki, mely lassan váltott át ugatássá, majd megveszekedett, már-már kétségbeesett vonítássá, mintha egy életunt bernáthegyi eb ugatta volna a vigyorgó holdtányért.
Társaimra meredtem – folytattam kissé megnyugodva –, mindannyian kerekre tágult szemmel, izgatottan figyelték a mestert, s egyeseknek már furcsán mozgott az ajkuk. Felálltam, a kelleténél talán ijedtebben igyekeztem kifelé. Egy idegen hölgy, akinek sűrű bocsánatkérések közepette óhatatlanul a lábára hágtam, felső ajkát komikusan felhúzva vicsorított rám, egy kedves fiatal lány, akihez önhibámon kívül simultam hozzá egy pillanatra, rám mordult, egy férfi pedig, noha csak a felsőkarját súroltam, meg akart harapni. Amikor az ajtóhoz értem, már mindenki ugatott. Kirohantam az udvarra, az ugatás elkísért, az utcán is felettem úszott darab ideig, a hold szomorú bohócképével együtt. De mi van abban, ha ugatnak, kérem? – meredt rám egy császárkabátos férfiú, miután figyelmesen végighallgatta ideges, kapkodó előadásomat. Legalább nem dorbézolnak, nem követnek el kihágásokat. A lényeg, hogy fizessék az adót, s aztán éntőlem... Udvariatlanul fordultam el, és hazasiettem. Azóta a tükör előtt állva próbálgatom.
– Mit? – nézett rám idegesen Esti, és feldöntötte a teás findzsát. Egy pillanatig mindketten megzavarodva bámultuk a fehér abroszon terjengő sötét foltot.
– Az ugatást – mondtam kétségbeesetten. – Egyelőre még valóban nem megy, elég nevetségesnek találom vicsorgó ábrázatomat is a tükörből, de megígérem neked, kedves Kornél, hogy kitartóan fogom gyakorolni, ismerhetsz, tudhatod, van bennem kitartás.
– Hogy? – nézett rám Esti, és gúnyosan vigyorgott. A folt az abroszon egyre növekedett, a sárga lámpafényben jól elhatárolódtak a világos és a sötét felületek.
– De hát, ha mások is – magyaráztam kétségbeesetten, és neveket említettem közös ismerőseink, barátaink neveit.
– Te mégsem teheted – nézett rám kétségbeesetten Esti.
Az utcáról ebben a pillanatban kétségbeesett nyávogással összevegyülő dühös morgás, csaholás hallatszott.
– Csak egy macska menekül egy kutya elől – tette karját vállamra megnyugtatóan Esti. – Ne törődj velük, szegény barátom. Te írjál, énekelj! Ez a dolgod – szólt vissza még a válla fölül búcsúzóul, aztán becsukódott utána az ajtó, és én a fehér abroszt figyeltem, amelyen már nem terjedt tovább a folt.
Ó, költő, énekelj! – kiáltott fel még az utcáról Esti, és eltűnt a szélben libegő gázlángok között, hosszú fehér sálja úgy libegett a nyomában, mint egy figyelmeztetés. A széltől meg-megremegtek az ablaktáblák. Már minden környékbeli lakásban jól hallhatóan ugattak, s én csak ültem a sárga lámpafényben, aztán tétován magam elé húztam egy vakítóan fehér papírlapot, felírtam, kis tűnődés után, a címet is, és megtorpanva, egy-egy jelzőt kicserélve írni kezdtem a verset: „Indulj, dalom, / bátor dalom, / sápadva nézze röptöd, / aki nyomodba köpköd: / a fájdalom.”