A spanyol befogadó nép — vallja a Castellonban élő 33 éves Magos Sándor, aki a napokban járt itthon, Sepsiszentgyörgyön, iskolatársaival találkozandó. — Pár éve el sem tudtam volna képzelni, hogy spanyol ismerősömet meghívhatom magamhoz, az udvaron sütjük a mititejt, és beszélgetünk, mára ez is bejött nekem. Ha megismernek, a szokásaidat is elfogadják, de nem szabad ezzel kezdeni — összegzi tapasztalatait. Ebből is látni, Magos Sándornak több sikerült, mint az átlagnak Castellon de la Planában, ahol különben több tízezer romániai vendégmunkás él. A befogadás fokozatairól, korunk nagy kalandjáról, a külföldi munkavállalásról beszélgettünk el ezzel az őszintén kitárulkozó székellyel.
Ahol nem érezte magát otthon
Magos Sándor a nyugtalanabb fajtából való, miként ötödikes korában amolyan előzetes próbálkozásként megkérteforma egyik frissen kinevezett tanárnője kezét (anekdotaként mesélik nevetve: ,,Ne menjen férjhez, várjon meg engem!"), úgy érzett leküzdhetetlen vágyat az önállósodásra még az iskola elvégzése előtt.
— A zeneiskolában végeztem a nyolc osztályt, utána a faipariba jártam, de a ’89-es forradalom alatt félbehagytam, olyan sürgős volt nekem Magyorországra kimenni dolgozni. Két évig voltam kinn, utána hazajöttem, édesapám vállalkozásában, a varrodában és az árapataki húsfeldogozóban segítettem, aztán a Csacsa bárban dolgoztam négy évet. Nekem Magyarország nem jött be. Annak ellenére, hogy nagytatám magyar honvédkatonaként harcolt, és onnan kapott rokkant nyugdíjat, én hiába kértem az állampolgárságot ’91-ben, nem adták meg. Húzták-halasztották, fiatal is voltam, s noha voltak barátaim, a többséggel nem sikerült kiegyezni. Hiába beszéltem azt a nyelvet, hiába vagyok magyar, engem ott mindig lerománoztak. Spanyolországban is gyakran meg kellett magyaráznom, miért nem vagyok román, ha egyszer oda szól az útlevelem. De elindulásomkor mit mondtam: Magyarországon románnak neveznek, Erdélyben nem vagyok otthon, hát akkor Spanyolországban mi bajom eshetne? Sehol sem vagyok otthon — ez segít abban, hogy annyira tudok alkalmazkodni, ezért nem lógok ki a sorból. Emiatt pedig sokkal nagyobb tiszteletet kapok, mint aki veri a mellét, hogy ő román vagy magyar.
No de nem pont a nagyobb szolgálatkészséget várják el a vendégmunkástól — firtatja a riporter —, s a több munkát, méghozzá kevesebb bérért? A választ csattanósnak szánták.
Kitüntetett helyek
— A bért maguk a románok verték le. A spanyol nem fizetett kevesebb bért a románoknak, mint másoknak. Ilyen megkülönböztetésben nem volt részem. Mára azonban annyian vannak, hogy a spanyol válogathat, ki vállalja el kevesebbért.
A fiatalember helykeresését megkönnyítette, hogy édesanyja és az öccse már kint dolgoztak Castellon de la Planában, a hasonnevű megye székhelyén.
— Az ország talán legkisebb megyéje, a város Sepsiszentgyörgynél alig nagyobb, tehát a hatvan kilométerre fekvő Valenciához vagy a messzebbi Barcelonához képest kisváros. Őket a nagynéném csalta ki, aki még 1992-ben kiment, engem az öcsém vett rá, amikor meglátogattam. Édesanyám szociális gondozóként dolgozott általában, elvállalt takarítást, mindent. De főleg betegekre vigyázott a kórházban. A szociális gondozót a beteg hozzátartozói keresik meg, ha szükségük van valakire, aki 24 órán át mellette maradjon. Órabérben fizetik. Lehet munkaszerződéssel is csinálni, ha már bíznak az emberben, beajánlják a következő betegnek. Infúziót nem kell betennie, de szól a nővéreknek, hogy ideje. Ha a betegnek ki kell mennie, persze ugrani kell, különben elbocsátják. A kísérőnek a betegszobában ágya van, pihenni is tud. Ha kibírja az egész napos szolgálatot, és egész hónapban van munkája, sokkal többet kereshet, mint egy gyárban. Van úgy, hogy a beteg viszi magával a kísérőt, ha megtetszett neki, ahogy gondozta. Nagyon sok romániai nőnek volt ez a főfoglalkozása. Mikor édesanyám kiment, még csak háromszázan voltak itteniek a városban, s még az én kiérkezésemkor, ’96-ban a jóval nagyobb létszám ellenére azonnal került a romániaiaknak munka.
— Az öcsém száz kilométerre egy kőbányában dolgozott, kemény meló, de jól megfizették. Hozzá csatlakoztam. Ő azért maradt ott két évig, mert megígérték, hogy hivatalos papírokat kap, munkavállalási engedélyt. Tehát feketén vették fel. Nyolc hónapig én is vele dolgoztam. Nagyon primitív kőbánya volt, egy hatalmas erőgép kikotorta a követ a föld alól, azt mi vésővel és kalapáccsal az erek mentén elhasítottuk. Díszkövet gyártottunk, amit kerítésnek, házfal-, járdaburkolásra stb. használnak. A köveket osztályoztuk vastagság szerint, és raklapokra helyeztük fel egy méter magasságig. A csuklót, a könyökizmot próbára teszi, nem bírod hajlítani a karodat, fáj a vállad, folyton hajolni kell. Nem voltunk mind vendégmunkások, a falubeliek mind ott dolgoztak, igaz, marokkóiakkal és pár románnal együtt. A munkaidő napfelkeltétől naplementéig tartott, nem fizettek túlórát, mivel télen rövidebb a munkaidő, de ugyanúgy fizetnek. Legkevesebb három palettát kellett megrakni, mi az ötöt-hatot is elértük. Olyan 120 000 pesetát kerestünk, aránylag szép pénz volt, szimpla munkások nemigen kaptak többet sehol. Végül a papírokat nem kaptuk meg, nagy a bürokrácia, akárcsak nálunk, a vállalkozónak ki kell legyen fizetve minden adója, hogy kérhesse a dolgot. Első kérésére hat hónappal később válaszoltak, beadta a másodikat, közben nekünk haza kellett jönnünk vízumot váltani, elhúzódott a dolog, ez visszariasztja a munkáltatókat. Szerencsére, akkor még a hatóság nem büntetett úgy, mint ma a feketén dolgoztatás miatt.
A két testvér télen rákényszerült, hogy más munkahely után nézzen, szedtek narancsot, de hálátlan feladatnak találták. Közben megérkezett otthonról szobafestő bátyjuk, azzal társultak, de mivel hol volt munka és pénz, hol nem, minden egyebet felvállaltak, kijártak falvakra olajbogyót szedni, istállót takarítani. ,,Az volt a lényeg, hogy az első munkát rendesen elvégezd, utána mindig volt megrendelőd." Megélni megtudtak, de pénzt félretenni még nem. Az anyagi helyzete Magos Sándornak akkor javult fel, mikor otthonról csatlakozott hozzá szentgyörgyi menyasszonya 1999 novemberében, akivel a boldogító igent a madridi román nagykövetségen mondták ki. (,,Nekem már volt akkor papírom, de neki nem, nem fordulhattunk spanyol hatósághoz.")
Nos, a kilépés a turistalétből és a hivatalos munkavállalási, valamint a tartózkodási engedélyek megszerzése külön történet.
(folytatjuk)
