Tíz lépésre is alig lehetett látni az utcán, olyan nagy köd volt, az emberek siettek, hogy minél előbb otthon lehessenek a meleg kályha mellett. Csak Jóskának nem volt hová sietnie. Ott állt a gesztenyesütő mellett, hogy legalább a hátát érje egy kis meleg.
Árva gyerek volt, abból éldegélt, amit a jó emberektől kapott. Bizony nehéz sors volt ez, s cipője lyukasan didergett a lábán, vékony kabátján meg átfújt a szél. S ha még legalább ennivalója lett volna rendesen! De az is csak gyéren akadt, s Jóska szeméből kibuggyantak a könnyek.
Szomorúan indult hazafelé.
Az egyik fordulónál egy öregasszonnyal találkozott.
– Miért sírsz, kisfiam? – kérdezte tőle szelíden.
– Hogyne sírnék – mondta Jóska –, mikor se apám, se anyám, se ennivalóm, se ruhám.
Az öregasszony megcsókolta Jóska arcát, amitől úgy megnyugodott, hogy még mosolyogni is tudott. Azután elővett a kendője alól egy jókora cipót, és Jóska kezébe tette.
– Lakjál jól belőle – mondta.
Azzal, mintha ott se lett volna, eltűnt. Jóska egyedül maradt, kezében az illatos, ropogós cipóval. Meg se várta, míg hazaér, máris tört belőle egy jókorát. Ilyen jó kenyeret soha életében nem evett. Ízlett is neki, s még egy jókora darabot tört belőle. De csodák csodája, ekkor látta, hogy a cipó nem fogy, épp akkora, mint volt azelőtt.
Mikor elaludt, egy jóságos arcú öreg néni hajolt föléje mosolyogva. Megismerte. Az volt, aki a cipót adta.
– Légy jó és okos – mondta újból, aztán felhővé változott, s betakarta Jóskát.
Reggel azt hitte Jóska, hogy mindent csak álmodott, de a cipó ott volt mellette.
Hirtelen jó kedve kerekedett.
Elővette a cipót, vágott belőle egy nagy darabot, aztán még egyet, még egyet, míg egy nagy kosárra való nem lett. Akkor a hátára vette, és járta a házakat:
– Friss kenyeret vegyenek, friss kenyeret!
Egy óra se telt bele, üres lett a kosár. Akkor Jóska hazament, s újra telerakta finom, friss kenyérrel.
Hej, szép napok virradtak Jóskára. Nem volt már rossz cipője, széllel bélelt a kabátja! Szép új ruha feszült rajta, tán Szibériában se fázott volna benne. Mindenki az ő kenyerét vásárolta, mert ahhoz hasonló jó nem volt a városban.
Minden jól ment, akár a karikacsapás. Jóska már el is feledte hajdani nyomorúságát. Egy este, mikor a gesztenyesütő mellett haladt el, egy koldus nyújtotta feléje a kezét könyörögve. De Jóska rá se hederített, sietett haza, hogy a másnapra való kenyeret kosárba rakja. De mekkora volt a csodálkozása, mikor az első darab levágása után a cipó jóval kisebb lett. Még egy darabot vágott. De ekkor már megijedt, mert a cipóból alig maradt valami.
– Szent Isten – kiáltott fel kétségbeesve –, mi lesz velem, ha elfogy!
A kosár fenekén alig volt kenyér, s alig kapott érte valamit. Ennyi pénzből bizony hamar felkopik az álla.
El kellett adni a szép ruháját is. Megint a régi rossz kabátban didergett, s már annyija se volt, amiből jóllakhatott volna. Sírt, mint a záporeső. De hiába. Nem jött segítségére senki, nem adott neki senki semmit. Most eszébe jutott az öreg koldus, aki hiába kért tőle alamizsnát. Bezzeg, adott volna most már, de magának se volt semmije.
Így ténfergett naphosszat az utcán, zsebében a csodálatos cipó utolsó darabjával. Nem volt akkora se, mint egy fél zsemlye, s alig mert belőle enni, hogy minél tovább tartson. Éppen arra gondolt, mi lesz, ha ez is elfogy, mikor egy rongyos kisfiút vett észre, aki sóvárogva nézte, hogyan eszik Jóska.
– Ez is olyan éhes és rongyos, mint én – gondolta, és adott neki egy kis darabot a kenyérből.
– Adj még egy falatot – kérte a kisfiú, és Jóska gondolkozás nélkül kettétörte a csöpp kenyeret, ami még megmaradt, s odaadta.
De mekkora volt csodálkozása, mikor a kenyér, ahelyett hogy kisebbedett volna, sokkal nagyobb lett, s azontúl minden harapásnál nőtt, míg csak olyan nagy nem lett, mint mikor az öregasszony neki adta.
Azt se tudta, hová legyen örömében. Szaladt haza boldogan a cipóval, vette a kosarat, s vágta a finom, friss kenyeret.
Most már tudta Jóska, miért fogyott el a cipó. De nem is ment el mellette kérő kézzel senki anélkül, hogy meg ne ajándékozta volna.
