Volt idő, még nem is olyan rég, édes nagyapó, lelkem, hogy csudálkoztam magán, olvasván Édes anyaföldem című könyvét, amelyben még a két-három esztendős korában történt dolgokra is emlékszik. Most, hogy elég jó eredménnyel letettem a vizsgát a gimnázium második osztályából, vagyis harmadik gimnazistának érzem magam, nem csudálkozom már, hogy nagyapó lelkében feltámadtak a réges-régi történetek, mert lám, már az én lelkem mélyéről is felkerekedik sok minden gyermekkori emlék. Ezek közé tartozik a Botikó Bálint bácsival való esetem.
Ezt a bácsit, aki nem messze lakott Cenci néni rózsadombi villájától, én neveztem el Botikónak fakalapácsáról, mellyel a hordóra az abroncsot ráveregette, nemkülönben a hordónak a felső és alsó lapját is. Amint tetszik látni, Botikó bácsi kádár volt, de szegény kádár, oly szegény, mint a templom egere. És, úgy látszik, sokat ült egy helyben, munkája nem lévén, mert én esztendőről esztendőre ugyanabban a nadrágban láttam, melynek az ülepén egy nagy lyuk tátongott. Ejnye, ejnye, gondoltam magamban. Hogy lehet az, hogy Butikó bácsi befoltozza a hordót alul, felül, de a nadrágjára nem jut folt? Sokáig elmélkedtem ezen, mígnem egyszerre csak a homlokomra koppintottam, ami annyit jelent, hogy megszületett a nadselű gondolat.
Az volt pedig a nadselű gondolat, hogy egy verőfényes őszi napon, amikor, fájdalom, sárgultak a falevelek, bementem Botikó bácsi udvarára, s mert el volt mélyedve munkájában, észrevétlenül felvettem a háta mögött két botikót, s azzal szép ritmusra elkezdtem veregetni Botikó bácsi ülőkéjén a likat, mintegy gyöngéd figyelmeztetésül, hogy aszongya: hej, Botikó bácsi, Botikó bácsi, miért nem botikózza, akarom mondani varrja be ezt a likat. Jó ideig vertem a ritmust Botikó bácsi ülőkéjén: úgy látszik, vagy nem vette észre, vagy jólesett neki a lapogatás – mint ahogy, emlékszem, gyermekkoromban nekem is jólesett, amikor anyus nagy gyöngéden lapogatta-verte az ülőkémet. Keservesen csalódtam. Egyszerre csak hátrafordult Botikó bácsi, se szó, se beszéd, megragadott a két fülemnél fogva, s egy szempillantás alatt beállított a hordóba.
– No, te csirkász – kiáltott szeretettel –, most emberedre akadtál! Egy, kettő! Guggolj le!
Hiszen volt eszemben, hogy leguggoljak! Láttam a szándékát, leolvastam az arcáról, bár látszott rajta, hogy hetek óta nem borotválkozott.
– Nem guggolsz le? – ordított még nagyobb szeretettel. Azzal megfogott a két fülemnél fogva, lenyomott a hordó fenekére.
Mondanom sem kell, hogy bőgtem, rugdalóztam, kezemet a lyukon kinyújtottam, hátha meghall és meglát valaki erre járó, de bizony még a madár se járt sehol. Botikó bácsi pedig ütötte botikójával, mégpedig kettővel, a hordó födelét, hogy csak úgy döngött belé nemcsak a hordó, de az egész Rózsadomb is, és akár hisz nagyapó, akár nem, bőgésemet senki meg nem hallotta. Ó, jaj, mi lesz velem – futott végig rajtam a szörnyű gondolat. Nem látom többé sem anyust, sem apust, sem Cenci nénit, de még Pacsuli, sőt Emerencia nénit sem, nem, nem, nem! Isten veled, világ! És hogyisne búcsúztam volna az egész világtól, mikor hallottam:
– Így la! Most pedig begurítom a Dunába!
De már ennek fele se volt tréfa, nagyapóka, lelkem. Egyszerre csak megmozdul a hordó, gurul, gurul lefelé. Én rugdalózok, kiabálok és... és... puff! ott fekszem a földön a gyerekszobában, anyus, apus mindketten rémülten szaladnak be, felcsavarják a villanylámpát stb., stb. Minek írjam tovább, amikor nagyapó, mint afféle tapasztalatokban gazdag ember, bizonyosan kitalálta már, hogy álom volt az egész történet, s csak annyi volt a valóság, hogy csakugyan megszületett a nadselű gondolat. Ejnye, de jó volna meglapogatni botikóval Botikó bácsi ülőkéjét!
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
