2009 márciusában első Országos Tanácsukat botrányok egész sora fűszerezte, az alig egy éve bejegyzett pártban már horgaskodott a belső ellenzék, Szász Jenő alapító elnök pedig a vitatható megoldásoktól sem riadt vissza, hogy biztosítsa újraválasztását. Kibővített testülettel – az alapszabályzatban lefektetett 144 hivatalos küldött helyett a meghívottakkal felduzzasztott 425 fővel – kenette fel magát elnökké, és már érezhető volt, az RMDSZ-ellenesség nem elég összetartó erő, prominens személyiségei egész sora nem fér meg Szásszal egy csárdában. Szakadt a párt, és két esztendővel később az elnökkel szemben álló Tőkés-hívek bejegyeztették az Erdélyi Magyar Néppártot. A két kis párt ezt követően elsősorban egymás legyűrésével foglalatoskodott, tovatűnt a 2008-as választási siker, 2012-ben nemhogy növelték volna polgármestereik, önkormányzati képviselőik számát, de még összeadva sem érték el a négy évvel korábbi arányt. Az MPP-sek árulóztak – nem bírták lenyelni, hogy Tőkés 2009-ben az RMDSZ listáján jutott be a parlamentbe –, nehéztüzérségüket (ha létezett ilyen egyáltalán) az EMNP ellen fordították, és már a korábban oly sokat szidott RMDSZ is elfogadhatóbbá vált számukra, mint egykori testvéreik. A Szász Jenő által elnökként hátrahagyott Biró Zsolt aztán igazított egy jó nagyot az MPP kormánykerekén, 2015-ben megkezdte a tárgyalásokat, 2016-ban pedig véglegesítette a paktumot az RMDSZ-szel. A közös indulásnak köszönhetően szereztek 15 polgármesteri tisztséget, és ami még fontosabb, mert addig ilyen soha nem volt, két képviselői helyet, egyet az elnöknek, egyet jobbkezének, Kulcsár-Terza Józsefnek.
Mindezek után kétség sem fért ahhoz, hogy gond nélkül újraválasztják Birót. Ellenjelöltje nem akadt, a küldötti testület kilencven főnél is kevesebbre fogyott. A retorika fegyelmezettebbé vált, az eddig oly fontosnak kikiáltott autonómiaharc pedig egyre inkább háttérbe szorul. Biró Zsolt kongresszust megelőző nyilatkozatait akár Kelemen Hunor is megfogalmazhatta volna: az autonómiastatútumot akkor terjesztik be, ha időszerű lesz, s mindezt most szombaton megfejelte még azzal, hogy „Székelyföldön nem a jogelméletileg legjobb, hanem a lehetséges legjobban és legegységesebben támogatott autonómiatörvény-tervezetre van szükség”. Magyarán, a Székely Nemzeti Tanácsnak ideje lenne visszavonulót fújnia.
Így vált hát kilenc esztendő alatt az MPP egy RMDSZ-szel szemben álló, pluralizmust és alternatívát ígérő autonomista pártból a szövetség egyik platformjává. És mivel az EMNP-nek is sikerült felőrlődnie e testvérharcban, a romániai magyarságnak szép lassan újra bele kell törődnie az egypártrendszerbe, és ami még nagyobb baj, a nagy célkitűzések ismételt feláldozásába a kompromisszumok oltárán.