Egy új élet esélye
Nehéz gyermekkor, kudarcok­kal telített diákévek után Geor­gescu Szabolcs úgy döntött, a Francia Idegenlégió köteléké­ben próbál szerencsét. Számára, akárcsak a legendás katonai alakulathoz szegődők nagy többségének, a légió esélyt jelentett egy új élethez, ő maga pedig itthoni rossz tapasztalatai elől is menekült, érettségi után úgy érezte, itt nincs jövője. Jól döntött, ma már egyértelműen bebizonyosodott, légiós tapasztalatai nélkül nem lehetne az, akivé sikerült felküzdenie magát.
Gyermekkorától vonzódott a katonavilághoz, érdekelte a 21. század története, a politika, a harcászat. Sokat köszönhet nagytatájának, Diószegi Lajosnak, aki egykori szovjet hadifogolyként mesélt élményeiről, ő pedig szavai alapján próbálta elképzelni, milyen lehetett a Gulág, mit érezhettek, amikor egy-egy bajtársukat elveszítették. Kicsengetés után a légióról szóló újságcikkel a hátizsákjában autóstoppal, pénz nélkül indult el Franciaországba. Akkor még gyengén állt a nyelvtudással – angolból ugyan tízesre érettségizett, de franciául alig tudott, tanították, ám nem szerettették meg vele –, de ma már három nyelven beszél, a francia és az angol mellett németül is. Imádja a francia nyelvet s az országot is, franciául olvas és ír, francia nyelvű tévéműsorokat néz. Ez kilenc évig tartó franciaországi tartózkodás, illetve munka eredménye; öt évig ejtőernyősként szolgált az idegenlégióban, többször „farkasszemet nézett a halállal”, a kemény megpróbáltatások ellenére nagyon szerette, mint mondja, komolyságot és tiszteletet tanult.
Bukaresti nem, budapesti igen
Hazatért 2009-ben, de itthon rájött, civilként nehezebb, mint katonaként, ugyanis „adrenalinfüggővé” vált. Több próbálkozás után – dolgozott bankban, elvégzett egy általa jellegtelennek tartott egyetemet – katonai hátterű állások felé fordult. Belátta, hogy az idegenlégiós háttér jó, de nem elégséges alap, ezért szakmailag képezni kezdte magát. Zsoldosként ugyan dolgozhatott volna a világ zűrzavaros helyszínein, mehetett volna például Irakba, de ez a lehetőség nem vonzotta, mert gyakori a végzetes tragédia, ráadásul ezek a katonák nincsenek biztosítva, súlyos sebesülés esetén pedig az érintett rokkantságával és nyomorával marad. Ha kilőnek, jön a következő, ez az alapelv. Ezt felelőtlenségnek tartja, nem akart csupán „golyófogó” lenni, ezért a világszervezeteknél próbálkozott. Biztonsági és operációs szakértői képesítéssel az ENSZ, az Európai Bizottság által meghirdetett állások érdekelték, azt akarta, hogy küldetéseken vehessen részt. Bár családneve román (édesapja Geor­gescu Emil, a 80-as években jól ismert sepsiszentgyörgyi futballista), a bukaresti külügyminisztériumban nem vették komolyan, egyrészt magyar személyneve miatt, másrészt Kovászna megyeiként átnéztek rajta, így ott esélytelenül pályázott.
Noha Georgescu Szabolcs már gyermekkorától magyarnak érzi magát, identitástudatát a 2012-ben megszerzett magyar állampolgársága erősítette meg végérvényesen, és szakértői pályafutása is ettől a pillanattól kezdett kiteljesedni. A bukaresti kudarcok után a budapesti külügyminisztériumban is próbálkozott, küldetésre jelentkezett, s félóra múlva már felhívták, s megkérdezték, akar-e Afganisztánba menni. És ő ment, azóta pedig számos forró ponton, a világ válságövezeteiben teljesíti megbízatásait, Magyarország érdekeit képviselve. A NATO kötelékéhez is tartozik, folyamatosan küldetésekre jelentkezik. Mostani ösztöndíjának az is része, hogy sepsiszentgyörgyi diákoknak előadást tart a Mikóban, illetve a Mikesben, a migrációval kap­csolatos, igen összetett problémákra próbálja felhívni a fiatalok figyelmét.
Autonómiát Afrikában is
Zambiai küldetése alkalmával Georgescu Szabolcs az erdélyi, székelyföldi magyarok számára is érdekes, tanulságos helyzettel szembesült. A mintegy 14 milliós, 1964 óta független afrikai államban hetvenhárom népcsoport él, ezek egyike a közel hatszázezer fős lozi törzs. Tartományuk az ország nyugati részében húzódik, Barotseland a neve (Barotszeföldként vagy Barotsze Királyságként is emlegetik, ugyanis minden törzs élén egy-egy király áll). Nálunk jóval nehezebb körülmények között élnek – „földönfutók” –, ám hétköznapi nehézségeik mellett a lozik arra kényszerülnek, hogy következetesen küzdjenek nemzeti identitásukért, céljuk az autonómia, az államon belüli önállóság megvalósítása – magyarázza. Ám az egykor brit fennhatóság alá tartozó ország eddigi vezetői ezt nem támogatták, az etnikai sokszínűség ellenére 1973-ban Kenneth Kaunda elnök (huszonhét évig állt az ország élén, 1986-ban Romániába is ellátogatott, az itteni diktátor fogadta) meghirdette az egy Zambia, egy nemzet politikáját. Az elnyomáshoz utódai azóta is ragaszkodnak – az afrikai rendszerek jó része inkább diktatórikusnak tekinthető –, még az 1964-ben kapott jogaikból is visszavettek. A lozik körében népes az értelmiség, becsülik a tudást, sokan beszélnek angolul, bölcsekként tisztelik az öregeket és hallgatnak rájuk, saját problémás ügyeik esetén elfogadják az idősek javaslatait. Gondjaik egy részét párbeszéddel oldják meg, kibeszélik azt, ami bántja őket. A lozik békés eszközökkel, eltökélten harcolnak jogaikért, önálló egyetemükért, s azért, hogy szavazati jogukkal élhessenek: akár ötven kilométert is gyalogolnak egy-egy szavazóhelységig, mint ahogy azért is útra kelnek, hogy meghallgassák az idősek beszédeit. Noha kerülték az erőszakot, 2011-ben a zambiai katonaság belelőtt a tüntető lozikba, az össze­tűzés számos halálos áldozatot eredményezett, sokukat bebörtönözték. Mindezek ellenére nem adják fel, beadványokkal, levelekkel fordulnak szervezetekhez, kormányokhoz, csakhogy utóbbiak számára esetenként fontosabbak saját érdekeik és a réz (Zambia réz- és aranykitermelő ország, de nemzeti parkjairól is híres). Önazonosságuk megtartása, autonómiájuk elérése érdekében példás a lozik kitartása, az erdélyi, székelyföldi magyarok számára is követendő. Hozzájuk képest itt mi jól vagyunk, de az erdélyi politikusok okulhatnának a lozik tapasztalataiból, mint ahogy Európa vezetői számára is hasznos lenne, ha egy hónapig közöttük élnének – vélekedik a sepsiszentgyörgyi biztonsági szakértő.
Kibeszélni a sérelmeket
Sokáig úgy gondolta, elég, hogy csendben elvégzi munkáját és háttérben marad, ám miután megszületett nagyobbik fia – felesége és két kisgyermeke Sepsiszentgyörgyön élnek –, úgy látja, véleményének érdemes hangot adnia, mert mind itthon, mind a világ más részein tévúton járnak a politikusok. Szerinte a problémás helyzetekhez önös érdekek szerint viszonyulnak, miközben a rendszerek bürokratikusak, sokszor még a segíteni próbálók is csak jobban összekuszálják a szálakat. Mint Georgescu Szabolcs fogalmaz, ma már átlát a szitán, s ezért fontosnak tartja, hogy katonaként és civilként szerzett tapasztalatait próbálja megosztani, egyrészt, mert hisz abban, hogy amit a világért tesz, az „megmarad”, másrészt, mert gyermekeinek stabilabb, kiszámíthatóbb jövőt akar, hogy ne kelljen itthonról elmenniük. A világban mindenütt nagy a „hisztéria”, miközben a társadalmi feszültségeket, gondokat higgadtan kellene megoldani – vélekedik. Nagyon zavarja, ahogy az erdélyi magyar politikusok az önrendelkezés kérdéséhez vi­szonyulnak, szerinte miattuk nincs Székelyföldnek autonómiája, mert az RMDSZ csak eszközként használja e kérdéskört a választási kampányban. Úgy véli, az emberek megelégelhetnék már ezt, nálunk „elszennyeződött” az autonómiaküzdelem, konkrét lépések ebbe az irányba alig történtek, az identitás és az autonómia szót néhányan „úgy használják, mint a zoknijukat”. Ha igazán akarták volna, már megoldhatták volna ezt a kérdést, s úgy látja, hasonlóan a lo­zikhoz, itt is a kulturális vezetőknek kellene kézbe venniük az ügyet. Továbbá, az afrikai törzs példájával élve, fontos lenne, hogy a székelyföldi magyar és a román emberek kibeszéljék sérelmeiket, felfedjék a gerjesztett hazugságokat, túllépjenek a konfliktuspontokon. Ezt a problémát meg lehet oldani, de nem indulatból, előítéletek alapján; az autonómia megteremtéséhez párbeszéd, diplomácia és tiszta ész kellene mind a két fél részéről – hangsúlyozza biztonsági szakértőként Georgescu Szabolcs, hozzátéve: aki a múltban él, annak nincs jövője.