Magamban őrzök megannyi fáradt arcú katonát. A homlokukon megjelenő barázdákat dércsípte sebek töltötték ki, amelyekből néha kiserken a vér, amint a nagy menetelésben egy-egy zuzmós ág arcuknak csapódik kegyetlenül.
Valószínűleg immunisak az érzésre, ahogy a faágak újra meg újra felszakítják sebeiket. A legjobb fájdalomcsillapító a hajnali ködben a hideg. Kényelmetlen a lövészárok, de ez az egyetlen hely, ez a szűk nyomortelep, ahol az élők és a holtak egyszerre pihenhetnek meg egy hosszú pillanatig a háború peremén. Holtan zuhant rám megannyi átlőtt szív, amelyek saras vértócsákat hagytak maguk után mindenhol. Olyan lettem, mint egy telepacázott papírlap, amelyet összegyűrnek, majd gondolkodás nélkül a szemétbe dobnak. Egyszerre éreztem száz meg száz térd lomha nyomását, amelyek egy sír elé nehezedtek, amelyen se név, se évszám, és a sírban nincsen holttest, csak egy kopott emlékhalom. Érzem a reggeli autók bűzét, a benzinszagot, a kanálisok szennyszagát, amelyek föld alatti folyót képeznek a város alatt, s a vértócsákat leváltotta a lefolyóba beömlő bűzös víz, mocsok, cigicsikkek, egy megtépázott újság, amelyben a keresztrejtvény félig van csak kitöltve, na meg a keréknyomok, amelyek egy „rohadj meg” kíséretében keletkeznek a hajnali dugóban. S a sok szemetet úgy nyelik el a csatornák, mint akkor a vért a lövészárkok. Már régóta nem éreztem az akkori hullaszagot s az alvadt vér kiállhatatlan aromáját. Idegesítenek a város morajlásai. A zajok, a dudák, szirénák, menőautók forgatagában elhalnak a puskalövések éles durranásai meg a kardok fülsiketítő csikorgásai, amelyek egykoron alapzajnak számítottak. Nem egy éjszaka hallgattam kétségbeesett fohászokat, egy utolsó, égre szegezett tekintettel egyetemben. Emlékszem egy kert végi hinta négy lábának nyomására, amelyet belepett két kisgyermek önfeledt nevetése. Nem feledem a színpadok villanásait, amelyeken ugráló, boldog alakok énekeltek az éjszakában a fények, tompa sikolyok meg a nézők vibrálása közepette.
Állítottak rám emlékművet, szobrot, amelyekre nagy hősök neveit vésték, vagy fontos évszámokat, mintha nem akarnának elfeledni valamit. Vonult már rajtam osztag, amelynek morajlásától zengett a határ. Zsaroltak, kifosztottak, darabokra téptek, mégis átléptem határaim. Sétál most rajtam egy maroknyi emlékező, kinek gyertyáit ki-kifújja a szél. Ők éltek s haltak rajtam. Én őrzöm a szenvedők, éneklők és táncolók, hősök, vértanúk és szeretők minden titkát. Ez mind én vagyok, Székelyföld.
Református Kollégium, X. osztály, Kézdivásárhely
