Vázlat
Édesapám, ha valamit nem találtam, mindig azt mondta, hogy biztosan édesanyám tette el valahová… De szerintem tévedett, mert nem hiszem, hogy a szavaimat csak úgy el tudja tenni. Ugyanis nem találom a helyes kifejezéseket Erdélyre.
Mint a legtöbb ember, mindenki tisztában van, hogy számunkra, amolyan székelyféle embereknek Erdély nem más, mint például az osztrákoknak Ausztria, az oroszoknak Oroszország és így tovább. Bár nincsenek határvonalak manapság, tudjuk, hogy nem is olyan régen hol állhattak a határőrök házai, mint Wass Albert Tizenhárom almafájában. Emlékszem, egy nap örömmel futottam az üvegezett, immár kirakott Székelyföld-kirakósommal szüleimhez, amikor édesapám mesélni kezdett arról, hogy itt meg itt, ennél meg ennél a pontnál és ott meg ott, amannál a folyónál húzódott a határ. Boldogan követtem ujjait a kirakott térképen, ahol meglepetésünkre Székelyszállás is fel volt tüntetve. Édesapám, mint született székelyszállási, tátott szájjal büszkélkedett. Nos, azt hiszem, ez az első szó, amelyet Erdélyre használhatok: büszkeség. Ugyanis aki itt él, büszkeséggel vágja rá egy más nemzetiségű embernek is, hogy „desz, áj liv igy, tránszilvéniá”, angol nyelvű kérdezőnk nem kis meglepetésére. Aztán a kérdező kezdi Drakulát, a vámpírokat, farkasokat s medvéket, s egyszeriben hitetlenül néz ránk, mint valami szellemre, holott szerintem természetes, hogy ha lenne is mitől félnünk, akkor is bátran a veszély szeme közé néznénk, hiszen erre nevelt az élet. Ez az itt lakó árva nép sorsa: megélni a jég hátán is. Akkor is, ha ezer más könnyebb út létezne, mert így válik értékessé... Hogy a világhírű utazó is értse, például: ha olyan egyszerű út vezetne Erdély szívébe, mint Magyarhon bármelyik lapos utakon vezető városkájába, nem tetszene ugyanúgy a táj, a hegyek, a fák, a levegő meg minden. Erdély nevezhető Kincsnek, Jutalomnak, Tanítónak. Metaforaként értelmezhető az életben is.
Itt egyszerű emberek laknak, telve szebbnél szebb mesékkel, táncokkal, énekekkel. Erős akarattal, kitartással, odafigyeléssel és bölcsességgel. Ki tudna mondani még egy helyet, ahol az ember beszél a természettel, énekel munka közben, szívesen eszi napokig ugyanazt a kemence-kenyeret és szalonnát, valamint makacskodik télben-nyárban, hogy Ő tudja, mi a jó neki? Kérem szépen, itt az ember megtanulja a Csend szavát. Rájön, hogy mi helyes és mi nem az. Erdély Igazságossá nevel. Rámutat az ima útjára. Ujjával az ég felé mutat, ahol Isten áll nagy kalapban. És mosolyog a furfangos székelyeken, akik kénytelenek elfogadni a tényt, hogy csupán Rá számíthatnak.
Nem tudom, Erdélyről bármit mondhatnék, igaz lenne. Ő az otthon, a tanító, a mentsvár, a lenyűgöző szellem-barlang. Ő adott otthont, a bölcsőtől a sírig.
Benedek Elek Pedagógiai Líceum, XI. osztály, Székelyudvarhely
