A beszélgetés házigazdái különböző korú, foglalkozású, érdeklődésű, ebből eredően különböző életvitelű, más-más problémákkal szembesülő párokat hívtak meg, akik őszintén válaszoltak a feltett kérdésekre anélkül, hogy azt állították volna, az ő megoldásaik vezetnek a sikeres házassághoz.
Pál Tünde a beszélgetés indítójában tréfásan megjegyezte: a házasság két ember szövetsége olyan problémák megoldására, amelyek egyébként nem lennének. Elsőként Pálffy Tibor színművészt és pszichológus feleségét, Alizt kérdezte házasságuk sajátos elemeiről, a közös minőségi időről. Elmondták: a színésznek nincs hétvégéje, kiszámíthatatlan a hétköznapi programja, nehéz számára a hosszú távú tervezés, rögtönzési készségre van szükség, hogy megteremtsék az együttlétet. A kiszámíthatatlanság bizonyos mértékig izgalmas, de olykor feszültséget gerjeszt, adódnak pillanatok, amikor a házastársak szenvedélyesen vitatkoznak, de szerintük a sebeknek formáló erejük van, és legfőbb, hogy az egyik kitöréseit a másik higgadtsága ellensúlyozza. A reggelek ismétlődő rituáléja, a nap közös indítása, a társ, aki a biztos pont – néhány fogódzó az életükben a szeretet mellett. A különbözőség ellenére a kétgyermekes házaspár sikeresen egészíti ki egymást, az elköteleződés pedig számukra azt jelenti: teljes szívvel együtt, amíg csak lehet.
A társaságkedvelő, rendszeresen templomba járó Nagy házaspár, István és Klára (született Kelemen) életében nagy segítség a hit, a derű, az otthonról hozott jó családi példa. Számukra fontos, hogy a sértés soha ne hagyjon maradandó nyomokat, ha nézeteltérés adódik, megbeszélik, nem fekszenek le haraggal. Az érzékeny lelkületű Klára könnyeit nem veszi rossz néven férje, tiszteletben tartja érzéseit, de igyekszik humorral oldani a hangulatot, ha feszültség adódik. Családon belüli feladataik jól elhatároltak, a döntéseket együtt hozzák, teljes a bizalom egymás iránt, úgy vélik, mindenben kiegészítik egymást. A templomban kéz a kézben imádkoznak, harmincnégy éve házasok, de már az iskolából és a néptánc­csoportból ismerik egymást. Klára azt mondta, szívesen vállalták el a meghívást, mert jó érzés számukra, hogy házasságuk békéje, boldogsága okán választották ki őket.
„A házassági fogadalom végén elmondtuk, hogy Isten engem úgy segéljen. Ezt nagyon komolyan kell venni” – mondta Tordai Sándor Dénes, aki a felsőrákosi származású Fitori Ilonával harminckét éve él boldog házasságban. A népi hagyományok őrzése, ápolása iránt elkötelezett bibarcfalvi házaspár népviseletben érkezett a beszélgetésre, azt mondták, ezáltal képviselik igazán énjüket. Ilona szenvedélye a bútorfestés, férjéé pedig a saját felesége, aki iránt több mint három évtized után is fiatalosan érez, naponta szép szóval illeti, dicséri, a házimunkában segíti. Azt mondták, nagyon szeretik gyermekeiket, de soha nem helyezték őket párkapcsolatuk elé, mindig figyeltek egymásra, és ha egy problémát megoldottak, később nem emlegették fel, nem tértek vissza rá. Úgy tartják, házasságuk sikerének titka az azonos értékrend és a ki nem alvó szeretet.
Ne menjen le nap a te haragoddal – hallottuk többedszer a beszélgetésen, és ezt Incze Sándor nyugalmazott református esperes is hangsúlyozta. A szárazajtai származású lelkész 1958-ban vette feleségül a szilágysági Balázsi Ilonát, negyvenhét esztendeig szolgált, és szolgálata mellett a család számára a legfontosabb. Elmondta, a lelkész nem magáért él, a gyülekezetet, a tágabb közösséget, a népét szolgálja, és ez bizony olykor nehéz a család számára, mert nincs vasárnap, sok a kötöttség, és a pap mindig kirakatban él, ehhez kell tartania magát. A példamutatás kötelezettsége visszatartó erő a házastársi vitában, a nézeteltérésben, de úgy érzi, felesége olyan társa volt mindvégig, aki elfogadta az ő társadalmi szerepét. A tiszteletes asszony elmondta, kezdettől felnézett férjére, aki még most is dicsérgeti, kényezteti, soha nem érezte, hogy terhére lenne egy lelkésszel élni. Három gyermekükkel teljes az életük még akkor is, ha nem élnek mind a közelükben – mondották.
„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” Mózes első könyve második fejezetéből vett idézettel indította Incze Zsolt, a szemerjai református gyülekezet lelkésze a beszélgetést. A Szentírásból vett idézet az esemény végére nyert igazi tartalmat azáltal, hogy a felmutatott házasságmintákban azt láttuk: a meghívottak valóban segítő társai egymásnak.