Az egyelőre félig benépesült terem felállva, ovációval, tapssal és a legnagyobb szurkolói szeretettel fogadja őket. A szokásrend szerint ők is melegíteni kezdenek a megszokott térfelükön. És nem berohanva, de lassan, egyenletesen szállingózva jönnek-érkeznek a helyi, a környékbeli szurkolók is. Amikor a szomszédom is megérkezik két unokájával –  aki nem tíz éve, de három esztendeje stabil szurkoló –, elkezdem a nyugdíjas barátomnak megígért „előadást” a kosárlabdáról:
Korunk egyik legfiatalabb, legnépszerűbb játéka. Bár véletlenek hosszú sora játszott közre, kialakítása mégis tudatos, célszerű munka eredménye. Feltalálója a springfieldi főiskola testnevelő tanára, dr. James A. Naismith. Őt azzal bízta meg az egyetem vezetősége, hogy megfelelő játékkal télen a teremben foglalkoztassa hallgatóit. Naismith sokat gondolkozott a megfelelő játékon, de sehogy sem tudott zöld ágra vergődni. A véletlen azonban a segítségére sietett. Egy napon hallgatóira várva megpróbálta az udvar végén levő barackos kosarakba dobni a labdát. E próbálkozása adta az ötletet. Két csapatot szervezett, és elkezdtek játszani. Később terembe vonultak, és ott folytatták a játékot. A kosarakat a karzatra rögzítették, majd leszerelték és gyűrűkkel helyettesítették. A gyűrűk aljára zárt hálót erősítettek, s erre egy zsineget szereltek, amely segítségével kivehették a hálóba juttatott labdát. A karzatra rögzített gyűrűk viszont túl közel álltak a szurkolókhoz, akik kedvük szerint, kedvenc csapatuk érdekében hol akadályozták, hol segítették a labda kosárba juttatását. Hogy a szurkolók ne avatkozzanak be a játékba, a gyűrűk mögé palánkot szereltek, s a gyűrűre olyan hálót, amelynek alja lyukas volt... Az első játékszabály 1892-ben látott napvilágot, és már 1928-ban bemutatták az olimpiai játékokon.
Be sem fejezve mondanivalómat, fel kellett állnunk két himnuszt elénekelni, illemtudóan. Hajrá, Sepsi-SIC! – kezdtük el a szurkolást olyan hangerővel, amely a Szabó Kati Sportcsarnok ablakait is megremegtette. Mosolyogva a 3–4 éves gyerektől a nyolcvan felé tartóig, mi, egymást csak látásból ismerő, de mégis szeretettel üdvözlő családtagok.
FERENCZY L. TIBOR