Amikor valamilyen sommás, összefoglaló, ugyanakkor nagyvonalú dolgot mondunk el, gyakran csúszik ki a szánkon a címbeli latin szó, amelynek jelentése: elmondva, megmondva. A következő sorok végén is ezt mondanánk, úgy hiszem.
A család éppen vacsorázik. Kopognak az ajtón. A házigazda kinyitja. Egy ismeretlen ember áll az ajtóban, és azt mondja: éhes vagyok, tudnak adni valami ennivalót? Természetesen, vacsorázzunk együtt! Utána megkérdi: itt tölthetném az éjszakát? Megoldjuk, mondják a háziak. Másnap az idegen közli, maradna még egy napot. Rendben, hangzik a válasz. Együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak, a jövevény éjjelre is marad, majd reggel megkérdi: feleségem és gyerekeim is vannak, megengednék, hogy őket is elhozzam ide? A válasz kemény: nem!
Ez történik ma Európában: kitárják a kaput az idegen előtt, de a vendégszeretetnek vannak határai! Az elsőbbség a családé, a feleségemé, a gyerekeimé. Befogadhatom a vendéget egy vacsorára, sőt, egy vagy két éjszakára is. De ha a vendég nem akar elmenni, azt mondom neki: nem! Ha pedig fenyegetőzni kezd, majd azt mondom: jól van, rendben, csak nyugodjál meg! Mi mind elköltözünk, és átadjuk neked a helyet. Ha így teszek, totálisan bolond vagyok. Ez már nem könyörületesség, hanem a legnagyobb ostobaság. Pedig ez történik ma Nyugaton. Az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók rá akarják kényszeríteni Európára a saját törvényeiket, elveiket, értékrendjüket, szokásaikat, kultúrájukat. Európa kezdi elveszíteni, eladni, meggyilkolni önmagát.
Isten nemcsak szívet adott, hogy szeretni tudjunk, hanem fejet is, hogy gondolkodjunk. Jó szívvel, kedvesen kell fogadni a rokont, a szomszédot, az ismeretlent, a szegényt, az idegent. De ha az illető goromba, durván visszautasítja az ételt, mondván, hogy az nem „halal”, és úgy él nálam, mintha ez egy általa meghódított ország lenne, akkor helyre kell őt tennem. A könyörületesség nem azt jelenti, hagyjuk, hogy a lábunkra lépjenek. Ha a bevándorlók készek az integrálódásra, elfogadják a befogadó ország elveit és értékrendjét, rendben, ha nem, akkor: sipirc! Ám Európa éppenséggel nem ezt teszi! Pedig a jól értelmezett szeretet először saját családunk, saját házunk felé irányul. Szükség van a józan ítélőképességre. Tiszteletben kell tartani a tűrési határt. Ennek átlépése önpusztítás.
Nézzünk egy példát. A szájban két fontos és ellentétes rész található: az ajkak és a fogak. Az ajak lágy, puha, gyengéd, kedves. De az ajak mögött ott vannak a fogak. Ha valaki nem érti meg az ajkaknak, a gyengédségnek, a mosolynak a nyelvezetét, a fogak majd megértetik vele. Amikor Jézust halála előestéjén arcul ütötte a főpap szolgája, nem tartotta oda a másik arcát is, hanem ezt mondta: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?” Jézus tiltakozott, reagált. Európa nem ezt teszi.
Gyakran félünk szembenézni a dolgokkal. Visszafojtjuk a haragunkat, ami aztán belsőleg rongál minket. A „közös élet”, az udvariasság, a tolerancia és a könyörületesség nevében hagyjuk magunkat tönkretenni. Mindent elfogadunk, lenyeljük a sértéseket. Ezt nem szabad. Meg kell őrizni az önazonosságunkat! Létezzünk, nyilvánuljunk meg, legyünk teljesen önmagunk! És akkor hazugság nélkül leszünk képesek szeretni. A visszafojtás öl. Szabadon kell szeretni! Máskülönben ez csak egy beletörődés, csalás. Összefoglalva: a vendégszeretet nagyon szép és nagyon helyes. A másik befogadása nagyon szép, nagyon helyes. A könyörületesség nagyon szép, nagyon helyes. De a szív mellett adjatok helyet a fejnek is, hogy a szeretet józansággal és bölcsességgel párosuljon.
A fentiek Henri Boulad 86 éves jezsuita atya szentbeszédének megszerkesztett sorai, amelyek tavaly szeptemberben hangzottak el az egyiptomi, alexandriai Jezsuiták templomában. Jó az öreg a háznál…
