Bácskai levelekTavaszváróban

2017. március 11., szombat, Jegyzet

Nézem, nézegetem anyám viruló kertjét, és megállapítom magamban: csak itthon igazán tavasz a tavasz. Orromban érzem illatát a fűnek, sarjadó herelevélnek, párolgó rögnek… És a Kálvária-hegyről fürkésző tekintettel simogatom a csöndes kis szegény falu kopott-vedlő házait. Sorsára hagyottan maradt most kicsit…


A messzi távolból jön a telefonhívás, s az idős nagynéni vékony hangja akad bele a múló időbe: mi is van felénk most, vajon hideg vagy meleg, nappal vagy éjszaka? Eltévelyeg az ember, ha távoli tájakra, sőt, világrészekre vándorol. És lám, ott is hiányát érzi a kishegyesi zöldellő kertnek (a százesztendős görbe körtefával), az áprilisi és májusi esőknek meg szivárványnak, a sok rokonnak és ismerősnek…
Elveszítjük sorra a legjobb gyermekkori barátainkat: ki meghalt, mert fogadásból megivott egy liter konyakot, ki más országba költözött, ki visszavonhatatlanul megváltozott… Vigaszul mondhatom a falubeli írónak, aki minden tárcájában hazafelé igyekszik, hogy ott helyben sem őrizhetünk meg magunk körül mindenkit és mindent. A távolságok nem csupán kilométerekben mérhetők, hanem sokszor bizony a becsület megnevezhetetlen mértékegységében. Akinek megvan hozzá a kellőképpen érzékeny „műszere”, csak az képes érzékelni közelséget és távolságot.
Valahogy majdcsak beleékelődünk az idő repedéseibe, hogy az újabb és újabb tavaszok itt találjanak majd bennünket! Bemondja a rádió, mutatja a televízió: két erő tobzódik az asszonyok énekében és a lányok-fiúk táncában, az örök ifjúságé és az eltéphetetlen gyökerű hagyományoké.
Jól mutatnak ott a bácskai tavaszban a tarka szoknyák. Kedves kis palóc figurák ficánkolnak a zene ritmusára. Közöttük, lám, az emlékeimben mindig mosolygós Marásek Gáspár is, aki egyszer Pécsre vitt magával valami népzenei hármas találkozóra: svédek, helybeliek és Gazsi palócai ismerkedtek egymással. Ekkor láttam meg ott azt, amit csak ebben a különös párhuzamban lehetett észrevenni: mennyivel eredetibbek és igazabbak a mi bácskertesi népi értékeink a svédekéinél, amelyek szintén nagyon tetszetősek és megnyerőek voltak, csak meseszerű, tarka szépségüknek semmi köze nem volt az ősi hagyományokhoz.
A tavasz pedig közeledik lassan a kertek felől. Megáll majd a Kálvária temető messze fehérlő köveinél, elidőzik kicsit, s dalra fakasztja az orgonabokrok feketerigóit. Ha lelket gyönyörködtető szemlélődésünkben kezünkkel rátámaszkodunk egy keresztre, melegét már benne érezzük.

CSORDÁS MIHÁLY

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 512
szavazógép
2017-03-11: Közélet - :

Kapui Ágota: Ott béke van

Hol Isten áll, ott nem vetülhet árnyék
a házra, ahol teremtmény lakik,
ott béke van, és suttogások lakják,
és hitből ácsolt egyszerű ladik,
2017-03-11: Magazin - :

Sepsiszéki fejedelmi testőrök (Háromszéki nemesi címerek, 8.)

Báthori Gábor, Erdély fejedelme 1611. június 14-én Nagyszebenben kelt oklevelével erdélyi nemességet és címert adományozott a gyulafehérvári Balogh Imre (Emericus Balogh de Alba Julia) hadnagy parancsnoksága alatt álló, név szerint felsorolt harminckilenc fejedelmi gyalogos testőrnek, és házaikat mentesítette az adóteher alól. Az adományosok egy kivétellel sepsiszékiek: sepsiszentgyörgyiek, illyefalviak, (sepsi)szentkirályiak, (sepsi)zoltániak, valamint egy-egy szotyori, illetve (sepsi)kilyéni. A nemeslevelet a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára őrzi.