Egy-egy háborút nagy ,,békekötések" követtek. A hadviselő hatalmak mindig azzal az elhatározással ültek le, hogy olyan politikai döntéseket hoznak, amelyek biztosítják a tartós békét, a rendet, garantálják a határok állandóságát, és megelőzhető egy újabb háború kitörése. A nagy elhatározások azonban mindig igazságtalan döntésekkel zárultak, mert nem vették figyelembe azok véleményét, akiknek sorsáról határoztak.
Az 1815-ös Bécsi Kongresszus létrehozta a nagyhatalmak Szentszövetségét, azaz olyan Szörnyszövetségét, amelynek az volt a feladata, hogy felügyeljen a határok sérthetetlenségére és a belső elégedetlenségek kordában tartására. Ez utóbbit sikerrel oldották meg egészen 1849-ig, amikor az orosz cár negyedmillió katonát küldött az osztrák császárság támogatására a magyar nép szabadságharcának leverésében. Néhány évvel később azonban — a krími háború idején — az oroszok viszonttámogatásban hiába reménykedtek, az osztrákok cserben hagyták őket.
Az 1848-as forradalmak után Európa nagy társadalmi, gazdasági és politikai változásokon ment át, létrejött az egységes olasz állam, kialakult a német birodalom, melyet Franciaország megalázásával — 1871-ben — a Versailles-i Tükörteremben szentesítettek. Elzász-Lotaringiát Németországhoz csatolták.
Az 1870-es évek derekán a balkáni népek Oroszországgal szövetkezve a Török Birodalom ellen fogtak fegyvert, és új államokat alapítottak. Sajnos, az 1878-as Berlini Kongresszus nem volt tekintettel a különböző nemzeti közösségek érdekeire, így például a 80 százalékban nem román lakta tartományt — Dobrudzsát — Romániának ajándékozták, így kárpótolva Cahul, Izmail és Bolgrad megye elvételéért, melyet visszaadtak Oroszországnak.
A versailles-i Tükörteremben, valamint a Berlinben kötött békediktátumok előrevetítették a következő évtizedek ,,fegyveres békéjét" és az első világháborút. Ez utóbbit lezáró békediktátumok, köztük a trianoni, újabb igazságtalanságok forrásaként — bár a népek önrendelkezési elve magasztos eszméjének jegyében születtek — tulajdonképpen előkészítették a második világháborút, és a 20. századvég négy véres balkáni háborúját is. Az 1946—47-es párizsi békeszerződések ugyanakkor lehetővé tették Európa keleti felének szovjet megszállását, a kommunizmus rémségeit, illetve a különböző népek idegen uralmak alá hajtását.
A ,,békeszerző" nagyhatalmakat nem érdekelte az etnikai elv, az etnikai, az igazságos határok létrehozása. Így például nem érdekelte őket a felvidéki magyarság sorsa, nem voltak tekintettel arra, hogy a Felvidék, a mai Dél-Szlovákia 87 százalékban magyarlakta határsávja Csehszlovákia uralma alá kerül. A mai napig hagyták érvényben lévőnek a Benes-dekrétumokat. Hasonlóképp a 37 százalékban román lakta Észak-Erdélyt csupán azért hagyták Romániának, mert az akkori Szovjetunió szabad kezet kapott Kelet-Közép-Európa sorsának rendezésében. Sztálin e jogot Erdély esetében arra használta fel, hogy a román államvezetést megzsarolja. A magyar többségű Észak-Erdélyt azért engedte át Romániának, hogy ennek fejében a román államvezetést arra kényszerítse, két kommunista miniszteri széket biztosítson a Román Kommunista Pártnak. Kit érdekelt az etnikai határ, kit érdekelt a történelmi jog? Hasonlóképp, kit érdekelt az is, hogy a magyar többségű Délvidék olyan Jugoszlávia részévé válik, ahol Tito partizánhadserege egész falvak magyar lakosságát irtotta ki, mészároltatta le etnikai alapon. A többségi elv a magyarokra itt sem érvényesült.
Időközben a Versailles-ban összetákolt Csehszlovákia megszűnt, Jugoszlávia véres háborúk eredményeként önálló államokra bomlott, a Szovjet Birodalom részeire esett. Az akkor kreált államokból csak Románia maradt fenn. Igaz, hogy ez utóbbi is csak részben birtokolja az 1913-as és az 1920-as békediktátumok által szerzett területeket. 1940-ben Bulgária és az akkori Szovjetunió puskalövés nélkül vette vissza területeit. A bolgárok bevonultak a 98 százalékban nem román lakta Dél-Dobrudzsába, a Cadrilaterbe, miközben az oroszok Észak-Bukovinát és Besszarábiát szállták meg. Ez utóbbi területek egy részét a később létrejött független Ukrajna örökölte, míg Besszarábia, azaz Moldva Prut és Dnyeszter közti része 178 évig tartó, idegen megszállás után ismét létrehozta saját független államát, a Moldova Köztársaságot, melynek nyugati része, a Prut és a Kárpátok köze ma Románia területe. Erdély, Bánság egy része és a Partium szintén Románia uralma alatt maradt.
Az alig 127 éve, 1881-től fennálló Románia megmaradhat jelenlegi határai közt, ha képes lesz feladni nacionalista politikáját, képes lesz biztosítani az uralma alá juttatott területek autonóm fejlődését. Képes lesz elfogadni azt a gondolatot, hogy Erdély földjén a román mellett a magyar is egyenlő jogú nemzeti közösség.
Az Erdély területén élő két nép dilemmája: a románság a többség jogán, míg a magyarság a történelmi jog alapján tart igényt e területre. Mindkét érv megalapozott, bár a történeti jog erősebb, ugyanakkor diktátummal és erőszakkal csatolták Erdélyt Romániához. A tisztánlátást, a toleranciát zavarja a hamis román propaganda-történetírás, amelynek még mindig feladata a románok erdélyi uralmának igazolása. Mivel a románság több nemzedékének nemzettudatát elborítja az imaginárius történelemszemlélet, ezért még a gondolatát is elutasítják annak, hogy elismerjék azt az evidenciát, miszerint Erdély ezer éven keresztül magyar föld volt, tehát a történeti jog szerint a magyarságot is megilleti az önrendelkezés joga. A magyar veszélytől való félelem miatt a románság döntő többsége elfogadja az idejét múlt román nacionalista politikát, amely megfosztja az erdélyi magyarság tömegeit a kollektív jog bármilyen formájának gyakorlásától, mint kisebbség, ún. nemzetiség csak állampolgári, egyéni jogokkal rendelkezhet. Ilyen körülmények közt rendkívül nehéz igazságos megoldást találni. Csak egy becsületes alternatíva létezik, éspedig az, hogy a hatalom jelenlegi birtokosa, Románia, a továbbiakban nem kezeli a magyarságot másodrangú, beolvasztásra ítélt, megtűrt közösségként, és számára területi, kulturális, valamint helyi autonómiák révén bizonyos szintű önrendelkezési jogot biztosít. Ha Románia a központosított államberendezés fenntartásával a továbbiakban is a magyar közösség háttérbe szorítását, asszimilálását szorgalmazza, akkor e térség feszültségek forrása marad. Ez azonban nem lehet érdekük sem a románoknak, sem a magyaroknak.
A hagyományos értelemben vett Kelet-Közép-Európa legnagyobb kérdése, a magyar probléma egyre inkább európai látószögbe kerül. Ha lassan is, de Európa vezető elitje kénytelen felismerni azt, hogy a Kárpát-medence őshonos magyarságának igazságot kell szolgáltatni. Egyre nyilvánvalóbb, hogy e kérdéssel foglalkozni kell, nemcsak azokkal, ahol az etnikai problémák háborús konfliktusok szintjére emelkednek. Szerencséjükre az utódállamokba szakadt magyar közösségek nem lépnek fel túlzó igényekkel, nem követelnek függetlenséget, a politikai határok átrajzolását. A magyarság elitje számol azzal a realitással, hogy a magyar közösség némely része hatalmas területeken összekeveredve él a többségi nemzetek fiaival. Keresik azt a középutat, mely lehetőséget teremt az államhatárokon belüli önrendelkezésre. A nemzetegyesítést a határokon átívelve, azok mozgatása nélkül szeretnék megvalósítani a különböző autonómiaformák létrehozásával. E civilizált és békés nemzetegyesítési program még nagyhatalmi érdekeket sem sért, tehát vér nélkül, háborús konfliktusok nélkül megoldható, kompromisszumos jellegű, épp ezért igazságos. Remélhetőleg még azok is hamar ráébrednek erre a tényre, akik a konfliktusoktól való félelmükben mereven elutasítják e kérdéssel való foglalkozást. Eddig mind az európai, mind a magyarországi vezető elit azzal az átlátszó ürüggyel rázta le magáról a magyar nemzetrészek kollektív jogainak ügyét, hogy az autonómiák, a kisebbségi jogok rendezése az államok belső ügye. Az álszent retorika szerint az autonómiákat a kisebbség és a többség közti párbeszéd révén kell létrehozni. Elfelejtik azonban azt, hogy amikor a nagyhatalmak döntöttek egy történelmileg kialakult, ezeréves állam, Magyarország feldarabolásáról, akkor senki nem mondta, hogy az belső ügy, tessék az etnikai problémákat párbeszéddel megoldani. A nagyhatalmak még népszavazást sem engedélyeztek az elcsatolásra ítélt terültek népének, s felelőtlenül szolgáltatták ki a magyar nemzeti közösségeket a területszerző, -rabló szomszéd népek politikai elitjének.
Álszent és hamis dolog tehát a belső párbeszéd emlegetése, mert ez a nacionalista gondolkodásban nevelt többségi nemzetekkel nem vezet semmilyen megoldáshoz. Ez olyan, mint a farkas és a bárány meséjében arra kérni a terítékre került bárányt, győzze meg a farkast arról, hogy nem helyes dolog őt felfalni, mert neki is joga van élni. Tehát az ilyen kényelmes állásfoglalás nemcsak komolytalan, hanem cinikus is. A magyar kérdés megoldása három pilléren nyugszik: a belső párbeszéden, amelyet kiegészít az anyaország nyílt és határozott, egyértelmű politikai támogatása, valamint az európai fórumok bevonásán, meggyőzésén. Egyre inkább világossá kell tenni, hogy az Európában élő százmilliós kisebbségi csoportok, de világméretekben gondolkodva, akár milliárdos lélekszámot elérő népcsoportok közösségi jogait szabályozni kell. Az idegen uralmak alá került népek többsége nem önként és dalolva került a mai politikai határai közé! A szuverenitás, az önrendelkezés bizonyos formái őket is megilletik, még akkor is, ha az illető országok határain belül maradnak. Ha sikerül kidolgozni tisztességes nemzetközi normákat, akkor ennek hasznát az egész emberiség közösen fogja élvezni.
A békediktátumok, amint a nevük is mutatja, igazságtalanok, viszályok forrásai voltak és maradnak. Ha azonban győz a józan ész, és senki nem törekszik előnyökre, az ún. kisebbségi kérdések megoldást nyernek, akkor azok többé nem válhatnak újabb szenvedések forrásaivá. Ne feledjük: a nagyhatalmak diktátumai mindig előkészítették a következő háborút, amelyek mindig megbosszulták magukat. Tanuljunk belőle!
