Jókainál Emődyt találta. Felolvasta nekik a költeményt. Jókai kijelentette, hogy ezt nem adhatja ki. Vörösmarty mindig atyai szeretettel viseltetett mindkettőjük iránt, bevezette őket az irodalomba. Gondolja ezt meg Petőfi és semmisítse meg a verset; a higgadt Emődy is ezen a véleményen volt. Petőfi látszólag le hagyta magát beszélni, és ezekkel a szavakkal ment el: „Jól van Móric, én engedek neked, de csak úgy, ha te is engedsz nekem abban az ügyben, hiszen tudod melyikben.” „Nem – soha” –  felelte Jókai.
Erre aztán Petőfi elküldte a levelet Válynénak, amit megsejtett Jókai, és nehogy idegenek által előztessék meg, augusztus 20-iki kelettel a következő levelet küldte anyjának:
„Hiszem, hogy kedves anyámnak is öröme, ami nekem örömöm s az én boldogságomat kedves anyám is úgy érzi, mint én magam. Hiszem, hogy isten áldása leend lépésemen s hogy kedves anyámé sem fog elmaradni. Folyó hó 30-án esküszöm Laborfalvi Rózával, az én násznagyom Nyáry Pál, az övé Ráday.
Kedves anyámat szeretve tisztelő fia
Mór.”
Képzelhetni a család kétségbeesését, megbotránkozását. A levél augusztus 21-én érkezett Komáromba, és a beteg öregasszony már délután Pestre küldte Károlyt Mórichoz, hogy e végzetes lépésről, melyhez ő csak átkával járulhatna, beszélje le.
Mialatt Károly odajárt, addig se pihent, levelet írt magához Nyáry Pálhoz, melyben felemlítvén a tekintetes alispán úrhoz való rokoni viszonyát Szücsné révén, alázatosan kéri tekintetes uraöccsét, értesülvén fiának leveléből, hogy ő lesz a násznagya, mentse meg őt a romlástól, amennyiben meggondolatlan lépését ő is szerencsétlennek találná, mert ha nem ítéli annak, ebben az ő aggódó anyai szíve is jobban megnyugodnék.
Nyáry Pált úgy látszik, rossz szeszélyben találta a Jókayné levele, mert hidegen felelte, ilyenekbe nem avatkozik, hagyjanak neki békét. Károly is meglehetősen lanyhán járt el a dologban, Móricot nem sikerült észre térítenie.
– Akkor hát magam megyek – mondta eltökéléssel a szomorú anya s bár még nem gyógyult meg, augusztus 24-én Eszter leányával útra kelt.
A hölgyek Pestre érve Petőfit keresték fel, aki készséggel ajánlkozott, s elvezette őket Jókai szállására a Hatvani utcába, ahol anya és fiú közt kínos, szívszaggató jelenet folyt le. Az anya fájdalmában becsmérlő szavakkal illette a „vén személyt”, akinek másoktól vannak már gyermekei s aki őt gonoszul behálózta. A jámbor jó fiú, aki soha semmiben nem ellenkezett anyjával, most egyszerre föllázadt és haragosan rázta ökleit, hogy az ő szíve szerelmét gyalázzák. „Megtiltom anyám, hogy őt valaki sértegesse.” Az öregasszony, kinek lelki erejét soha semmi se törte össze, most egyszerre megsemmisült, lerogyott az ágyra és sírt, sírt keservesen, de a fiú hajthatatlan maradt.
Petőfi azt tanácsolta, még egy próbát kellene tenni Móriccal, elvezetni őt valamely jól kigondolt ürügy alatt Csapliczky Lilla budai intézetébe, ahol a leány van elhelyezve. Vályné beüzente a tulajdonosnőnek, hogy a Laborfalvi Róza leányát szeretné látni.
Jókai halotthalvány lett. – Mit cselekszel? –  dadogta tehetetlenül egy karszékbe kapaszkodva.
– Azt akarom, hogy tisztán láss. Kisvártatva visszajött a nevelőnő egy göndör, szénfekete hajú magas, karcsú, eleven leánykával, ki a jobb cipőjét feltűnően ferdén tartotta.
Asszonyok szerfelett ügyesek és tapintatosak a hevenyészett jelenetek vezetésében. Vályné egy betanult szerep rafinériájával játszta el a Petőfi által sugalmazott mentő drámát.
– Sokat hallottam önt emlegetni édesem és óhajtottam megösmerni, mint a nagy művésznő leányát, – mondá szelíden, megnevezve magát. – Ugyebár szintén színésznő lesz?
– A mama egy ideig annak szánt – csicsergett a leány –, de most letett róla. Azért adott be az intézetbe, hogy a színházba ne járhassak, és egészen elfelejtessék velem a színpadot.
– Valószínűleg nyugalmasabb életet óhajt a leányának, mint neki van.
– Dehogy – szólt a rokonszenves, kedves jószág, csitri fejét megrázva –, egyszerűen restelli, hogy öregítem.
– Ugyan Róza! – szólt közbe szemrehányóan a nevelőnő, ki nem tulajdonított valami különösebb jelentőséget az egész látogatásnak, melynek most már gyorsan vetett végett Vályné. Jókai téveteg léptekkel jött le a kocsihoz s azzal roskadt le a kocsiülésbe: – Veletek megyek Komáromba.
Megtörténvén az ügyesen kieszelt látogatás, úgy látszik mély és lesújtó benyomást tett a szerelmes ifjúra. Azzal jöttek vissza a Hattyúba, hogy Móric meggondolta a dolgot, lemond a házassági tervről, és másnap hazamegy övéivel egy pár hétre felejteni.
Nagyobb örömhírt alig hallhatott volna Jókayné, mint mikor erről értesült. Hogy fölpezsdült egyszerre, madarat lehetett volna vele fogatni! Hazajön a fiú Komáromba. Hisz akkor minden még jóra fordulhat, a nagy szégyen lemúlik a családról. Próbálta faggatni Esztert, kíváncsi volt, mi történt, hogyan történt. De az csak integetett a szemeivel, hogy ne is emlegessük. Jól van hát, ne legyen szó se a „vén személyről”. Határozatba ment, hogy holnap hazautaznak, ezt Petőfi is helyeselte és vacsorára hítta meg Jókaiékat. Jókai hamar hazament, állítólag csomagolni az útra, de az asszonyok majdnem éjfélig ott maradtak. A Jókai előbbi szobáját az öreg Petrovics pár foglalta el. Ezek is ott ültek az asztalnál és étkezés után Petőfiné kezet csókolt anyósának és apósának és a saját pici kezével tömte meg utóbbinak a tajtékpipáját.
A körülményekhez mérve, elég vidáman folyt le a lakoma, melyen Petőfiék jó tanáccsal látták el a komáromi hölgyeket, hogyan kell Móriccal bánni, társaságba kell vinni, kisasszonyokat kell a házhoz híni, szerelmet szerelemmel gyógyítani. Sokat csuklott a „vén személy” is, bár őrá az öregasszony nem haragudott, mert hogy Móricot szereti, azt ő természetesnek találta – inkább Móricra volt nehéz szíve.
Reggelre kelve azonban hiába várták a „bűnbánót”, nem jött. Várták délig, nem jött, sőt délután se került elő. Petőfi vállalta a nyomozást. Kereste otthon, ott azt mondták, hogy reggel elment, s azóta nem jött elő. Innen a Laborfalvi Róza lakására ment tudakozódni. Ott meg azt az értesítést kapta, hogy az úrnő a svábhegyi lakásán tartózkodik már pár nap óta. Elment a színházhoz, ott azt tudta meg, hogy a művésznő két heti szabadságot kért tegnap. Visszament tehát Jókayékhoz, azzal a megállapított ténnyel, hogy az úrfi a svábhegyi kalitkában van. Onnan fogjuk reggel haza hozni.
Reggel, mert aznap már nem lehetett mozdulni, bérkocsit fogadtak. Jókaynét az új csapás teljesen összezúzta, nem mehetett, egész nap feküdt Petőfiéknél. Petőfi és Vályné indultak el a nyaralóba, melynek helyét bajos most megállapítani, mert akkor még nem volt utcákra osztva a Svábhegy és gyalázatos meredek utak vezettek fel. Egy nagy, kockáztatott utazás volt az ilyen, már rég elharangozták a delet, mire a villához vergődhettek, melyet Petőfi ösmert már az előző napokról.
Az udvaron egy szolgáló közömbösen szólt oda: Őnagysága falura utazott.
Eközben azonban Vályné megpillantotta a veranda egyik sarkába támasztva a Móric ezüst fogantyús ismert botját és ebből reményt merítve, hogy hátha mégis itt van elrejtve, követelték a lakás felnyitását. Minden szobát bejártak, felkutattak, de hasztalan.
– Mikor utazott el úrnője? – kérdé Petőfi.
– Lehet egy kis órája, hogy elmentek – felelte a leány.
– Tehát más valakivel ment el. Kivel ment el?
– Jókai úrral.
– És hová mentek?
A leány vállat vont, hogy nem tudja. Adtak neki tíz napi szabadságot és elmentek. Körülbelül így is volt. A leány csak abban hazudott, hogy egy órája távoztak. Nem voltak azok még tán két puskalövésnyire se akkor (amint az utólag kisült), látván a közelgőket a verandáról, úgy, ahogy voltak, tüskön-bokron keresztül csörtetve futottak a veszedelem elől. Jókai a kalapját se ért rá megkeresni, egy házi sapkában menekült, ugyanabban, amit Róza készített neki.
Jókayné hallván a történteket, megtört szívvel utazott haza leányával, sírva beszélvén el otthon a történteket.
És ahogy három nap előtt ők nem voltak megelégedve a Károly eljárásával, ezúttal Károly úr tört ki keserűen, hogy az asszonyok semmit se tudnak jól elvégezni, hanem hiszen majd elbánik ő a fiúval.
Augusztus 28-án nagy dérrel-dúrral újra nekiindult Pestnek. Ő is egyenesen Petőfihez fordult, de hiába tették tűvé érte a várost, nem találták meg Móricot sehol, úgyhogy Károly végre is eredmény nélkül volt kénytelen visszatérni. Hazamenet azonban kiszállott Esztergomban, megtudni a vikáriustól, vett-e ki Laborfalvi Róza diszpenzációt? A vikárius megmondta, hogy bizony kapott diszpenzációt Jókai Mórral való egybekeléshez már néhány nap előtt, és hogy Jókai reverzálist is adott a születendő gyermekek vallására nézve.
Ez már aztán több volt a soknál. Erre már ez a példátlan jó ember is lelke mélyén fölháborodott. A haragos testvérhez hozzácsatlakozott a méltatlankodó kálvinista is. Másnap a következő levelet írván öccsének, megnyomta a pennát úgy, mint életében még sohasem. „Hogy egy ilyen... nőért reverzálist adtál, értesültem s hogy véreid elől bujkáltál, lapodat édesanyám visszaküldte, ezentúl nem kell többé, nem lesz okod előlünk rejtőzni.”
Hogy pedig Petőfi és Károly úr Móricot meg nem találta Pesten, annak az az alapos oka volt, hogy  a svábhegyi villából menekülvén Petőfi és Eszter elől, meg sem állott szíve választottjával, csak Piliscsabán. Gondolták, hogy ott lesznek a legjobban elrejtve. Onnan írtak Szigligetiéknek, hogy a még szükséges okmányokat szerezzék meg és küldjék gyorsan. Ami megtörténvén, hamarosan egybe is keltek: násznagyuk a harangozó és az egyházfi volt – Jókai szerint. Egy pár nap múlva mint szenzáció járta be az érdekes házasság híre a fővárost. Nagy meglepetés volt különösen Komáromban, ahová Petőfi írta meg a családnak az első hírt szept. 6-áról keltezett levelében, úgy látszik, az anya tudakozódására.
Levelét, melyben sokkal durvábban és kegyetlenebbül ír, mint egy anyának szabad volna a fiáról, azzal kezdi, hogy „a küldött egyet-mást szíves köszönettel vettük”, ami mutatja, hogy Jókayné asszonyom jó falusi szokás szerint egy kis ízelítőt is küldött a szigeti kertekből, meg a komáromi baromfiólból, Juliska asszony­nak. Pár köszönő szó után áttér a lényegre, hogy igenis „Laborfalvay Móric” már hazaérkezett a nejével, s ő (Petőfi) óhajtott volna is vele találkozni (a laphoz való szerződéses viszony szabályozása végett). Üzent is neki a Nemzeti Körbe Emődytől, hogy jöjjön hozzá, de Móric visszaüzente, hogy Petőfinek is éppen annyira van odajönni. Emiatt fölötte fel van háborodva, s a becsmérlő kifejezések egész raktárát zúdítja rá. Kijelentvén, hogy köztük a régi bensőség megszakadt örökre, ami által Jókai vesztett többet, mert neki még maradtak barátjai, de Jókainak csak egy barátja volt, az ő. (No, ugyan az az egy se bánt vele valami gyöngéden élete legkritikusabb napjaiban.)
A szegény anya megroskadt ennyi bánat alatt. Befeküdt az ágyba, hogy ő meg akar halni és elhívatván Vály professzor vejét, gyermekeinek ellenzése dacára végrendeletet diktált neki, melyben Móric fiát mindennemű földi vagyonából kitagadta.
(folytatjuk)