A tél most fél, mert lesz tavasz. Tavasz lesz, mert fél a tél! Egyszerű, nem? Ez tulajdonképpen minden ránk kényszerített rendszer halála: a félelem. De a tél most valóban elmegy, s szép tavasz közeleg. Ám résen lenni mindig kell: „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad. S mert a nemzetekből a szellem nem facsar nedves jogokat, hát új gyalázat egymás ellen serkenti föl a fajokat. Bemásszák lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak. Belsőnk odvába bútt a hálás hűség, a könny lángba pereg – űzi egymást a bosszúállás vágya s a lelkiismeret. S mégis bízom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár! Bízom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már.”
József Attilát idéztem, kicsit összevonva a sorokat. A vers vége felé így folytatja: „Majd a szabadság békessége is eljön…” Eljön, ebben bízunk mindannyian szerte a Kárpát-medencében, ahol csak magyarok élnek. Délvidékről elvándorolnak az emberek, de a maradók folyamatosan próbálják félretolni a minduntalan felbukkanó depressziót, és dolgoznak azon, hogy minden ottani sorstárs számára világos legyen: otthon maradni tisztesség és jó. Horvátországban és Szlovéniában ébredezve és egyre öntudatosabban ragaszkodnak anyanyelvükhöz a még magyarul beszélők. Burgenland majdnem megette ottragadtjainkat, de csak majdnem. Van még remény ott is. Felvidék saját egykori kishitűségét levetve emeli fejét. Bújtatott kettős állampolgárok, honiságukból kitaszítottak teszik meg első – néha még tétova – lépéseiket a magyar éntudat felé. Kárpátalja népe nagy viharokban áll: megfogyva bár, de törve nem. S az anyaság édes ízére végre rádöbbenő magyar állam teszi a dolgát: nyújtja kezét. A csángók szerteszórattatva mutatják a példát: a sziklából is kinő a növény, akár még szálfányi fenyő is. Mert egy ideje már határokon átcsorduló kis-magyarországi víz is öntözi ellenséges, szikes talaját. És Erdély, „édes Erdély”, szórványaival, maroknyi székelyével, nyugati hegyeken túli részekbelijeivel vívja – mindenórás végkifejletet sejtetni akaró végű – harcát a naponta más alakot öltő és Janus-arcú hatalommal. Itt is nagy az anyaországi akarás, bő a segítség. Talán, ha módjában még változna kicsit, jobb is lehetne az eredmény…
Aztán, a sokat emlegetett, csonkított maradékság országa és népe mit tesz még ezeken kívül? Mondjuk magáért? Ki-ki önmagáért elébb – néha az ég felé lesve –, aztán családjáért, hogy alapköve mindig megmaradjon. Majd közösségéért, mert enélkül holt malaszt minden, s pocsékba menő erőfeszítés az egész. Aztán anyanyelvéért, népéért, országáért, nemzetéért megtesz-e mindet a kishoni magyar? Rend van-e lelkében, elméjében, szívében, testében? Dolgozik-e azon, hogy a sajátja mellett a magyarság kollektív lelke is újraépülhessen? Bízom, igen, mint József Attila is.
A minapi békési március 15-i ünnepség azt mutatta: jogos a reménykedés, a hit, a bizakodás. Szép ünnep volt. A műsor első rangú és teljesen saját termék. A Belencéres táncegyüttes táncai és irodalmi (!) műsora, a Bagoly Laci zenekara, a megszokottan, mindig azonos, magas minőségen szóló Dr. Csiby Miklós szónoklata, a felvonuló derék huszárok, a rengeteg koszorúzó, a mosolygó ég mind-mind hozzájárultak ehhez a felemelő érzéshez. Sokan voltunk. Emberek, magyarok, békésiek. Olyan jó volt, hogy pillanatra még József Attila négylábúit is feledtük. S az általuk terjesztett mételyt is. Ne feledjük őket. De ne is szenteljünk túl sok figyelmet rájuk. A lényeg fontosabb. És az mi vagyunk, magyarok. Szerte a nagyvilágban, mégis együtt, mégis egyre inkább egyként.
Szerteszét, de mindenhol otthon, s mégis hazavágyva. Ezek volnánk hát mi, furcsa, egyedi nyelvű népei az Úrnak.
