Hogy mi a transzcendens, arra a filozófus, a teológus, a történész, az irodalmár más-más választ ad. A vizuális művésznek talán könnyebb dolga van, mert a konkrét szavakat elkerülve csak sejtet, tapasztalati érzetekre épít, először a sajátjára, amelyet művekben fogalmaz meg, majd a néző érzékenységére, reflexióira hagyatkozik, átadja műveit a szemlélésnek, és ezáltal megidézi a „mű” szellemiségét.
Abban azért van egy közmegegyezés, hogy a transzcendens nem látható, nem konkrét tapasztalat, nem a fizikai léthez tartozik, de mégis olyasmi váltja ki, amit látunk, hallunk, érzékelünk, cselekszünk. Misztikus, mágikus, szubjektív. Nem az emberen kívüli, hanem az emberből fakad. Nem mechanikus, nem technikai, nem virtuális, nem gépies, de nem is tudatos, ugyanakkor egyetemes, szellemi és természetfeletti. Megfoghatatlan, mégis fogva tart. E jelenségnek gondolkodóink – mint Heidegger, Husserl vagy közelebbi példaként Hamvas Béla – egész életet, sok száz oldalt szenteltek.
Vargha Mihály és Albert Levente ennek a megtapasztalható egyetemes transzcendensnek a megidézői. De nem ugyanúgy, sőt, módszereik kontrasztban állnak egymással. Míg Vargha az anyag természetes tulajdonságait, formáinak sugallatát követi, Albertnél a grafikai mintázatok, jelek, amelyeket létrehoz, hasonlatosak a teremtéshez, mert így, ilyen formában csak egyszeriként jöhettek létre, a természetben nem található formákat alkotnak.
Vargha Mihály szobrai ősiséget sugározva idézik az eleven fatörzsek tulajdonságait, megmunkálásuk is természetazonos. Természetességük mellett azonban változatos plasztikai találékonysággal, pozitív-negatív, éles-szögletes vagy finom-lágy formáikkal emberi kapcsolatok, viszonyok, hangulatok egyetemes légkörét árasztják, nem igényelnek szöveges magyarázatot, és nem nélkülözik a dada ránk hagyott humorát sem. Alapvetően emelkedettek és játékosak egyben.
Albert Levente hasonló hozzá, de inkább a tudomány felől közelít, eljátszik az emberi és a kozmikus lét dimenzióival, művei lehetnének fizikai, kémiai kísérletek dokumentálásai (Oldódó formák, Fénytörők), mikroszkopikus felvételek, apró organizmusok mozgásának vizsgálati anyagai, de akár űrszonda poétikus kozmosz-fotói is (Végtelen szeletelése). Egyes címadásai (pl: Embrió, Kiszorítottak, Víztároló) tájalakulatok külső vagy épp emberi lelkülettel gazdag belső emberi világába zökkentenek vissza. Mindkét művész alkotásainak hordozói természetes anyagok, amivel az egykori Fáskör tagjainak (Húber András, Orosz Péter, Samu Géza és Varga Géza Ferenc) törekvéseihez igazodnak, miszerint műveik „organikus, elvontságba hajló faragványok és konstrukciók, melyek gyakran merítenek a természeti népek atavisztikus, törzsi művészetének szimbolikájából. Szobrászatuk az avantgárdból és a népi hagyományokból egyaránt táplálkozó, egyéni hangvételű műalkotásokat hozott létre. (…) Közös kiállításaikon hangsúlyos az együtt gondolkodás, de a munkák önállóságának párbeszéde is.”
A két művész különbözőképpen használja a teret. A grafikus belerajzol, beavatkozik, felületet alkot a papíron, elhatárol, jelet hagy. A szobrász a teret belakja, abból indul ki és oda érkezik meg, nem formálja, hanem megtölti vagy körülveszi. A szobrokkal a meglevő formákat „hasznosítja”, sajátítja ki, és menti az enyészettől, a természetes anyagot, a fát emeli a kiállítótérbe, és csekély átalakítással a teremtés tárgyát gondolattá formálja.
A valóságfelettiséget az elvonatoztatás két egymást jól kiegészítő, képi és a plasztikai formájában láthatjuk megvalósulni, a felületek természetazonos jellege mindezt csak fokozza. A kiállított művek így az európai kultúrának egy olyan időszakát, a hetvenes éveket is megidézik, a neoavantgárd végét, amikor a művészek biztonságos menedéknek érezték a keleti filozófiák világát, a nonfiguratív ábrázolásmód titokzatosságát, ugyanakkor a személyesség lehetőségét, és ebből merítettek, ami egyfajta védekezés a társadalmi átalakulások, a technicizálódás negatív hatásai ellen, és a szabadságvágy kifejezője is volt.
Ami akkor „modern” volt, mára átértékelődött, a szóhasználat megváltozott, a jelentés átalakult, de a művészet egykori formái ismétlődnek, keverednek, tisztulnak, bonyolódnak, s hogy mi az aktuális kifejezési forma, a művészek maguk határozzák meg, a művészettörténész alkalmazkodik, értelmez.
A hetvenes évek neoavantgárdja egyrészt tagadta a múltat, új akart lenni, de nem forradalmi, inkább szemlélődő és mindenképp eltérő, lázadó, a hagyományos és romantikus esztétikát tagadó, ugyanakkor a hittel egyenlő szellemi táplálék és lelki szükséglet, egyszerre vizsgálódó és lírai.
Ebben keresendő a korszak művészeti módszereinek mai népszerűsége, nemcsak a képzőművészetben, hanem a díszítőművészetben, az építészetben, az alkalmazott grafikában is. Ugyanakkor ez abból az igazodási kényszertől mentes alkotói attitűdből fakad, amelyet alapvetően a generációtól független spontán kreativitás és az anyaghoz, illetve a kortárs szellemiséghez való szoros kapcsolat határoz meg.
MULADI BRIGITTA
A kiállítás megtekinthető: 2017. április 29. és május 28. között, keddtől péntekig 10-től 17 óráig, szombaton és vasárnap 10-től 14 óráig.
