Szomorúság és fájó érzés töltött el Bende Zoltán cikke (Gyermeknap, Háromszék, 2008. május 31.) elolvasása után. Már a kis- és nagycsoportosok között is dúl a békétlenség, mégpedig a játék miatt, az öröm és felszabadulás helyett. Még jobban meglepett az óvónők, utánuk a szülők tanácstalansága az előállt helyzetben.
S amint a mesékben szokott történni, amíg kettő hadakozik egymással, egy harmadik elviszi a babért ― jelen történetben a kisiskolások. De hogy ők se higgyék el magukat, jött a mindent elmosó eső, az én értelmezésemben a Mennyei Atya békülést felkínáló egyik lehetősége.
Mert természetes, hogy a kiscsoportosoknak és nagycsoportosoknak nem egymás ellenségeiként kell élniük, hanem barátok, játszótársak, pajtások példája szerint: szeretetben.
Mit értettem én a cikkből?
Először is a kicsik között elmérgesedett vita hátterében az önzést látom, melyet nem sikerült feloldaniuk a felnőtteknek. Nem a rajzolás, a játék, a munka lett a fontos, hanem a verseny, ami eleve feszültségkeltő, és eltolhatja a hangsúlyt. A gyermeknap felszabadító örömét megdermeszti a másik iránti irigység, amelyet egy hátrányos adottság felfokoz.
A verseny eleve magában hordhatja az előnytelen helyzeteket, és addig üdvös, amíg a versenyzőnek önmaga serkentésére szolgál.
Persze, ezt a kis gyereknek nem így magyarázzák. De ő is felfogja a szépet, kedveset, a jót, ha annak igazáról a felnőtt meg van győződve. Például ha ,,a jobb adni, mint kapni’’ nevében a felnőttek azt mondták volna az egyik félnek (tegyük fel, a kiscsoportosoknak), szerezzünk örömet nekik azzal, hogy átengedjük a jobb játszóhelyet, azért is, mert ők az ,,idősebbek’’, és megadjuk a tiszteletet; másodsorban: a tavaly biztos, nekik jutott ugyanez a ,,rossz’’ hely; harmadszor: a béke többet ér, mint a háború; negyedszer: meg kell tanulni a kisebb-nagyobb lemondásokat a társaink javára, visszaállítva az elfelejtett lovagiasságot. Ha az aszfaltrajzot elbíráló zsűrinek azt mondták volna, hogy attól több a ,,repedezett maszatolás’’, mert benne van a barát iránti lemondás szeretete, biztos, értékelték volna. De még ha nem is, akkor is a békesség, derű megmaradt volna mindenkiben. A játék vidámabb lehetett volna.
Mindezen felül jövőre jobban figyelhetnek az altruizmusra.
Persze, ma a világ mindenfelé azt sugallja: nyerj, győzz, kapj mindenáron. De mégsem lett senki elégedett. Sőt, addig jutott a ,,fejlődés’’, hogy a kisgyerek irányítja a szüleit. Sír, hogy ezt vagy azt nem akarja, s a szülő enged neki, még akkor is, ha a kicsi kárára van, csak ne sírjon. Ma ennek a félreértelmezett gondoskodásnak, a hamis szeretetnek a korát éljük.
De mégis több volt a szép és a kellemes meglepetés gyermeknapra. Játszóterekkel gazdagították Sepsiszentgyörgy több pontját. Többek között a Krisztus Király Plébániatemplom udvarán is tágas, jól elrendezett, felfrissülést szolgáló játékparkot képeztek ki. Értékét növeli a jó működését, megőrzését és rendben tartását irányító játszótéri tízparancsolat:
1. Mindenki a barátom, legyen az kicsi vagy nagy, szép vagy csúnya.
2. Ha valaki sír, vagy egyedül van, megvigasztalom.
3. Együtt szép a játék, azért mást is odaengedek játszani.
4. Ha megbántottak, szeretetből megbocsátok.
5. A játék öröm akkor is, ha nem én vagyok az első.
6. Nem mondok csúnyát.
7. Nem lökdösődöm, nem veszekszem, nem verekszem.
8. Nem taposom vagy nem tépem le a virágokat.
9. A papírt vagy más szemetet a szemetesbe dobom.
10. A kerten nem mászkálok.
Tedd azt mással, amit szeretnél, hogy veled tegyenek.
Dr. Kovács Zita, gyerekgyógyász főorvos
