Környezetemben megoszlanak az érzelmek: néhány emberke örvend, hogy maga mögött tudhatja a tizenkét évet, a többinek meg sajog a szíve, hogy lejárt a gyermekkor. Személy szerint rám mindkettő vonatkozik: kimondhatatlan boldogság tölt el, amikor kora reggel (legyen ez akár kilenc óra) elballaghatok a volt iskolám frissen mázolt, de még így is rozsdás-patinás vaskapuja előtt, amely négy éven át mondhatni naponta kísért a gyönyörűen kibetonozott udvar közepéig, majd több órán át árnyéka felnézett rám a tanterembe, sajnálom viszont, hogy egyszerűen nem lehetek büszke az ott eltöltött időre, fáj, hogy így kellett eltelniük ,,legjobb" éveimnek. Természetesen, nem ennyire fekete a négy év, akadt jó néhány kivétel, mely színessé tette a mindennapokat.
Az iskola mint intézmény keveset nyújt nekem, viszont mint fogalom, tömérdek erényt sűrít magába. Ha belemerülök a tömeg általánosításába, akkor elfogadhatom, hogy tényleg ez a gyermekkor vége, itt ér véget a mindennapi móka, a felhőtlen szórakozás, a gondtalan csínytevések sorozata. De miért is lenne ez így? — hisz csak egy vizsga zárja. Viszont az igaz: tizennyolc évesek leszünk (akár több is, kinek hogy sikerül), de miért kellene hogy meghatározzon minket a korunk, akár negyvenévesen is lehetek gyerek, persze, ,,nagy gyerek", de nem feltétlenül kell a betokosodott normák rabjává válni. Az érettségi is csak egyszerű vizsga, számonkérés, mely döntő szerepet hordoz társadalmunk szintjén. Az idei egy több mint tíznapos számonkérés: beszélgetések tanárokkal, román, magyar, angol, német, netán francia nyelven, majd írásbeli vizsga és egy kis sport. (Persze, ez mindenkinek változik.)
Pár hete hallhattam a következő kijelentést: ,,az érettségin megbukni művészet", már kíváncsian várom, hány művész csemete lesz a nyáron, hisz rájuk is szükség van. Művészet, mint társadalmunk szerves része, de remélhetőleg csak őszig, merthogy arra születni kell... (Ezt is már szájamba rágta az idő.)
Ezt az utolsó pár hetemet szokatlan időszemlélet tölti be, minduntalan a múltban ébredek, és mintha a jelenem csak néha kísértene. Emlékek hada önti el napjaimat, akár fekve, akár állva lennék, behunyt szemmel is elragad a gondolat, a nosztalgia. Az utca jobb oldalán fehéren virágoztak a poros bokrok, nőszemélybe botlik emlékem, zajosan elrohan mellettem a busz, magamat látom ágaskodni a leghátsó ülésen, nem egyedül vagyok, ott van Ő is, kezem szorongatja, nehogy jöjjön az ellenőr. Melankolikusan ránt vissza tudatom, hátrahagyom a képet. Az iskola előtt találom magam, megszólal a csengő, lehunyom a szemem. Mintha kilencedikes lennék, most már biztos, merthogy ott van Ő is, mellettem ül, és torkunk szakadtából nevetünk, már-már sírunk kínunkban, a padlón fetrengve várjuk a csengőt. ,,A Kezdet Phiai" szövege elevenedik meg, ,,gurul a Heineken, nincs itt több hely nekem", majd az orosz teafőző serceg valaki nyakán. Végül menekülnie kellett, és az ablakban végződött a jelenet, vele az osztály egy része is távozott, hiányzik... Most már kicsengettek, a hosszú szünet következik. A park felé veszem az irányt, és a fenti sétányon padra ülök, gesztenye esik fejem búbjára, múltba repít a tompa ütés, göndör kis szőke személy mellett találom magam, ölében piskótába zárt fülbevaló (p. s.: zöld), piros masnival ügyetlenül átkötve, Ő is hosszú időre távozik, egyedül maradtam. Elzárkózva a múlttól és jövőtől hazafelé készülök, szedem a lábam, nincs időm ma több emlékre, hisz tanulnom kell. Mindez netán valaminek a végét sejtetné? — számomra nemcsak az iskola zárult le kilencedikével, és nemcsak az érettségi közeleg.
A szó etimológiáját bárki fellapozhatja egy értelmező szótárban, vagy akár rá is kereshet az interneten, de remélem, mindenki mást vél felfedezni a puszta jelentésnél. Nem szólhat az érettségi csak a vizsgákról, túl egyszerű lenne.
Kató Tas
