A kocsma ablakai szinte szétrepedtek. Zengett az utca a hangos énekléstől, folyt a sör, a bor, és az obszcén beszólások tengere sem apadt. Bankett volt, buliztak a fiatalok.
Több százan nevettek, sírtak, röhögtek és zokogtak múlt szombaton, mikor végső búcsúintéssel (vagy beintéssel) maguk mögött hagyták egykori iskolájuk kapuit, s immáron ,,szabadon" léphettek ki az alma mater előtti, nyüzsgő városi forgalomba. Végzős diákok rokonokkal és mosolygós ismerősökkel az oldalukon, kezükben virággal, batyuval — szóval, ahogy illik. Néhány kedves (vagy kevésbé mosolyfakasztó) emlékkel szakadhattak el végleg a padoktól, a tanóráktól, az annyira utált tanároktól, a szívmelengető diákcsínyektől. És mindenki örült, s kicsit mindenki elnézte az addig felhalmozott sérelmeket. Ekkor megpróbáltak csak a jóra emlékezni, hadd higgye el a nagyvilág, hogy ennek a négy évnek is volt értelme.
Kicsit mindig zavarba jönnek az emberek, ha a jövőről kérdezik őket. Én nem kérdezek. Válaszolnék, de nincs jogom hozzá, hogy helyettük is megtegyem. Lássa inkább mindenki a saját véleményét... Azonban mit is jelent elhagyni az iskolát? A közelgő érettségi bizonyára hangsúlyos pontként dereng fel a nebulók előtt. Ha sikerülnek a vizsgák, kopaszra nyíratják a lányok a fejüket, a fiúk örök alkoholtúladagolásra fogadkoznak, s minden diák egytől egyig betervez magának egy minél ,,ütősebb" nyarat. Fesztivállal, részegedéssel, mindennel. Esetleg szóba jöhet egy-két nyári munka, hisz állam bácsi vagy néhány magánegyetem tulajdonosa is meg kell hogy éljen valamiből a következő tanévben. A költségek pedig a csillagos égig szárnyalnak. Ha nem sikerül a vizsga, baj van... Rossz lesz a nyár, s a fogadalmakat sem lehet valóra váltani. Akkor szégyenkezhet a család, dorgálhatják a szülők a neveletlen gyereküket, és okolhatják a tanügyet a nehéz tételekért. De hol is tart országunk színvonala más államokhoz képest? Mit is nevezünk itt nehéz feladatnak? A néhány iskolai év alatt összeszedett tudás valahol nagyon messze áll az általános műveltségi szinttől. Nem is beszélve arról, hogy az a bizonytalanság, amely a mostani végzős generációkat jellemzi (hiszen nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hová is szeretnének menni egyetemre), lehetetlenné teszi a majdani munkaerő és vezetőség színvonalas tevékenységét. Ám ez ilyenkor, közvetlenül a ballagás után szinte senkit sem érdekel. Elvégre ezek az ünneplés és a boldogság pillanatai, jobb esetben a — sajnos, kissé felszínes — tanuláséi. Most ez dominál...
Mégis érdemes lenne átgondolni a dolgot. ,,Megyünk, mendegélünk a semmi ösvényén, és addig megyünk sehova, amíg oda nem érünk" — mondja Micimackó, s aranyos medveként kimondja a legnagyobb igazságot. Hiszen járjuk az utat, s most, hogy egy kaput végleg becsuktak mögöttünk, iszunk, és szemberöhögünk négy év tapasztalataival. Most már nem köt magához egy-egy iskola belső rendszabályzata, nem kell napról napra titokban cigarettázni az intézmény mellékhelyiségében. Immáron kötetlenül, ,,szabadon" élhetjük mindennapjainkat, nem kell érdekeljen, hogy miért szívattak a tanárok, s miért kaptunk hármast, mikor a padtárs ugyanannyit tudott, mégis elérte az átmenő osztályzatot. Itt már minden mindegy az eddig történtekkel kapcsolatosan...
Kedves ballagó, megkönnyebbültél? Mosolyogtál, hogy ennek is vége? És ha igen, vajon tudtál-e igazán mosolyogni? Túljutottál még egy ponton, képességvizsga helyett most érettségin kell felmérned a tudásodat. És készen állsz rá? Elérkezettnek látod az időt, hogy biztos háttér nélkül útnak indulj?
Lássuk csak... 4 év óvoda, 4 év elemi oktatás, 4 év felső tagozat és 4 év középiskola. 16 éve tanítanak, s az oktatásnak/okulásnak koránt sincs vége. De vajon kijárod a magad iskoláját?
Máthé Kincső
