Ülök a vonaton, és az ablakon át bámulom a tájat. Lassan döcögünk, de engem nem zavar, nem sietek sehova. Céltalanul utazom: nem tudom, hová megyek, mit keresek. Talán csak a világot akarom megismerni, talán magam. Talán csak egy nagy kalandot keresek, amilyenre mindig emlékezni fogok, és amiről majd büszkén mesélhetek, amikor hazajöttem.
De a nagy kaland még várat magára. Csak egy üres fülkében üldögélek: a régi bőrülések megszaggatva, a fejtámlák filctollal összeírva, a földön por és tökmaghéj — tipikus személyvonat.
Ilyen lenne az én utam? Szemét és mocsok vesz körül? Mindig azt hallottam, hogy olyannak kell elfogadni az életet, amilyen, és nem lehet változtatni rajta. De ez nem így van. Az én döntésem, csakis az enyém, hogy milyenné teszem. Ezért indultam el: hogy megmutassam, tőlem függ.
A vonat csikorogva áll meg egy düledező épület előtt. Egy kis falu állomásán vagyunk, még a nevét sem tudom. Egy nénike botorkál végig a vagon folyosóján. Mikor meglátja, hogy egyedül vagyok, bejön, és leül velem szembe. Kivesz a kopott szatyrából egy körtét, és elkezdi rágcsálni. Rám néz. Mintha sanda mosolyt látnék a szája szélén. Aztán elővesz még egy körtét, és a kezembe nyomja. Elmosolyodom, és megköszönöm neki.
A mozdony sípol, és indulunk tovább. Azon gondolkodom, hogy talán mondanom kéne neki valamit, talán szeretne beszélgetni. De mit kérdezhetek egy vadidegen embertől? Ötlet híján csak hallgatok, és megint a dombokat nézem. Az ablakot néha fák lombja súrolja, és eltakarja a kilátást.
Nem telik bele sok idő, s ismét megállunk. A nénike szedelőzködik, és leszáll. Nem is köszöntem neki. De nem is számít, hisz egy hét múlva ő már csak egy halvány emlék lesz az utamról. Két hét múlva már emlékezni sem fogok rá, és ő sem rám.
Nem állunk sokat, máris indulunk tovább. Viharfelhők gyülekeznek. Dörög és villámlik. Régen féltem a vihartól, mégis szerettem. Talán azért, mert az ablakunkból néztem, és tudtam, hogy biztonságban vagyok. Most először nem érzem ezt a biztonságot. Végigfut a hideg a hátamon. Az esőcseppek ütemesen kopogtatják a vonat ablakát. Fázom. Nézem, ahogy a víz egyre csak patakzik le az üvegen.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de még mindig zuhog, amikor begurulunk egy nagyvárosi állomásra. Hatalmas a tömeg, de úgy látszik, nem ezt a vonatot várták. Csak pár ember száll fel. Köztük egy csoport fiatal is: hosszú hajúak még a fiúk is. Mind fekete ruhát viselnek, és a szemük is vastagon ki van húzva feketével. Bejönnek és leülnek. Jókedvűen beszélgetnek. Valami szigetre akarnak menni. Meg szeretném kérdezni, hogy hol van az a sziget, de nem akarom megzavarni őket. Hát inkább csendesen nekidőlök a kifakult függönynek, és elalszom.
Nem tudom, mennyit aludtam, de mikor felébredtem, ismét egyedül voltam a fülkében. Jött az ellenőr. Megkérdeztem, hol vagyunk, erre azt felelte, hogy egy állomás van a határig.
A határig?! — szólni sem tudtam a meglepetéstől. Nem gondoltam, hogy olyan hamar odaérek. Valójában azt sem tudtam, hogy a vonat merre megy. Nem tudtam, mit csináljak. Vágjak bele a nagy kalandba, vagy inkább forduljak vissza? Lehet, hogy mégis jobb otthon, ahol tudom, mi vár rám. De csábított az ismeretlen.
Megálltunk. Hirtelen felpattantam. Levettem a hátizsákom, amiben minden apró kincsem benne volt, és leszálltam a vonatról. Nem azért, mert vissza akartam fordulni, hanem mert még időre volt szükségem. Forgolódtam az emberek között, nem tudtam, merre induljak. Felnéztem az égre. A felhő mögül egy napsugár mosolygott rám. Először az utam során.
Leültem egy padra. Vártam, hogy jöjjön egy újabb vonat. Addig biztosan eldöntöm, merre tovább...
Borcsa Imola
