Rövid lesz, és teljesen visszafogott, mert mégiscsak a Kovakőbe írok. Megérdemelne az adott téma egész regényeket is, melyek sajnálatos módon igen keserű szájízűek lennének, mégpedig annyira, hogy ki kellene köpni, mint a forró levest. Bukarestben tanulok, a Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, melyet román rövidítésben egyszerűen csak úgy hívnak: UNATC. Ez az az egyetem, ahonnan származnak a nagyok (Tompa Gábor, Silviu Purcărete, Andrei Şerban, Adrian Pintea, Victor Rebengiuc, Gheorghe Dinică, David Esrig, és még sorolhatnám), de van egy baj. Egy hatalmas baj, ami jellemző az egész országra és Európa tömérdek pontjára az egyetemi oktatás szempontjából. Mára az egyetemi oktatás már annyira gyenge, hogy nyitott szemű kollégáim is, akik nem foglalkoztak korábban színházzal, tánccal, filmmel, az első hónapban észreveszik, hogy az egyetem inkább összezavar, mint tanít. Ha nem vigyázol, a szürkeség és a tudatlanság rabja leszel. Ha nem térsz saját pályádra magadtól, és várod a tudást tanáraidtól, úgy mész ki, ahogy bejöttél. Nemrég járt tanintézményünkben Robert Wilson — híres amerikai rendező —, és azt tanácsolta nekünk, hogy ne nagyon fektessünk energiát abba, amit az egyetem erőltet ránk, inkább vegyük egy nyitott helyzetnek az egészet, ahol az ember saját számlájára kísérletezhet, csak magára — és semmiképp nem a tanárokra — számíthat, és kapcsolatokat létesíthet a jövőre nézve. Mert, sajnos, azt kell mondanom — beszélgetve más egyetemekről származó diákokkal más szaktantárgyakról —, hogy Romániában rosszul állunk az egyetemi oktatás színvonalával, és nem csak azzal. Valóban találkoztam például azzal a jelenséggel is, amikor valamelyik tanáromnak gyengébb érzéke volt ahhoz, amit tanított, mint nekem. Rémisztő, tudom, de az a gond, hogy valós. Hál’ Istennek, nekem szerencsém van. Jól szolgál az az alap, amelyet otthonról hoztam. És már rég nem számít a jegy, és nem számít, ki mit okoskodik. A lényeg az, hogy az ember dolgozzék, tanuljon, sokat-sokat. (Azt szoktam mondani, hogy színházat, művészetet tanítani olyan, mintha bevezetnénk a szerelmet az oktatásba, és tanítanánk, mit jelent, hogyan kell művelni. Kissé erőltetett, nem?) A bolognai rendszer — vagyis a három év plusz két év mesteri —, úgy gondolom, még működésképtelenebb, mint a jó öreg négyéves oktatás. Egyre lejjebb csúszunk tudomány, tanulás, kultúra és emberanyag szempontjából. Mintha nem lennének manapság az egyetemeken szakemberek, mintha mindenki beleöregedne az első perctől abba, amit csinál. Az egész csak formaság. Egy nagy felszín. Úgy teszünk, mintha egyetemi oktatás folyna, de ez, sajnos, csak a mi fejünkben történik így, mert aki lát, észreveszi, hogy nem nagyon van értelme ilyen formában az ügynek. Megyünk egyetemre tanulni, mert manapság kell az oklevél. Valami diplománk legyen, mert másképp nem megy. A tanár is jön, mert valamit kell csinálni egész nap — persze, ha jön, mert elég gyakran nem, de ez már megszokott, és nem gond. A diák alig várja, hogy a folyosón felvegye az egyetemista felhőtlen attitűdjét, s kifestett, kiöltözött pasikra, pipikre erotikus tekinteteket vetve, szétcigizze fiatal tüdejét. Az első évben az volt az érzésem, hogy az ország összes parasztja gyűlt össze egy csomóba valami vad dzsungelből, és csak azért van jelen, hogy a szülők pénzére igyék, csajozzon és büszkélkedjen, ő a fővárosban tanul, ami végül is úgy néz ki, mint egy színes karácsonyfaégőkkel díszített, lerobbant istálló. Generációnk, mint látjuk tehát, olyan, mint egy kólától tönkrement fogtömés. Tanáraink olyanok, mint a levegő, vagyis átlátszóak. Nem nagyon érezni jelenlétüket. És tessék csak szétnézni. Úgy van, ahogy mondom. Figyeljük meg a híres román tévéműsorokat például. Nem elég, hogy valami tuskót kitesznek díszletbe, hanem a minőség sehol, a témák sehol, mert a nézők (vagy az igénylők) sincsenek sehol. Minőség mindkét félről nulla. Menjünk el egy színházi előadásra, és utána rohanjunk, amerre a szemünk lát. Beszélgessünk el a diákokkal, és kérdezzünk rá: miért épp azt a bizonyos szakot választotta, amelyen éppen tanul (és tölti el drága idejét, majd üresen elhal). Legtöbb esetben igen-igen meg fogunk lepődni a válaszokon, sőt, talán még hasra is esünk, vagy durván hanyatt vágódunk. Céltalanság, céltalanság, céltalanság... És miért nem zavar annyira? — mert már első évben kifullasztottam a témát, amikor azt hittem, lehet ezen változtatni. Szembeszálltam a tanárokkal, kis forradalmat akartam provokálni, de kivel? Az embereken nem lehet változtatni — azt hiszem. De egy-két belevaló közösségben, hál’ Istennek, előfordul a fejlődés, az emberség, az odaadás, a lényeg...

Milyen otthonról elmenni? — Nem tudom. Milyen a román közösségben élni? — Már megszoktam, azt hiszem, de elfogadni nem tudom, ugyanúgy, mint a saját nemzetemet sem. Minden népnek megvannak a saját bogarai, ezért azt ajánlom, ne nagyon gondolkodjunk a nemzetben... a titok máshol rejlik. Amúgy nem esznek itt magyarokat, s nálunk sem esznek a székelyek románpecsenyét. Ezek csak rémtörténetek, melyeket valahonnan fentről terjesztenek. A román nemzet érdektelen, igen-igen felhőtlen, minden úgy jó, ahogy van, nem nagyon akar változni a helyzet. És hirtelen most bezárom kedves és túlzottan toleráns beszámolómat egyetemről, emberről, magamról, helyzetemről, mert nem elég mindehhez másfél oldal. Hagyom inkább, hogy egy József Attila-szakasz továbbröpítse végtelen gondolataimat:

Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés

nem szűnve, dühöngve növekszik.

Belesápad a gyermek, elejti a kést

és visszalopódzva lefekszik.

Bordás Attila, Bukarest