Tízesztendős tapasztalatomra támaszkodva merészelek billentyűt ragadni és leírni, mi a helyzet a magyar asszonyokkal. A magyarországi és az erdélyi magyar asszonyokkal. Akik külföldön, mint ahogy a cikk érintőlegesen meg is említi, leginkább Németországban vállalnak ilyenfajta munkát, valamivel több pénzért. Erről a több pénzről: nagy átlagban 1200 euró az, amit megkeresnek (gyakran ennél kevesebbet, nagyon ritkán ennél többet). Mivel a német családok zöme nem engedhet meg magának egy alkalmazottat, kisvállalkozói engedélyt kell a gondozóknak kiváltaniuk. Ennél a fajta kisvállalkozóinál nem kötelező járulékokat fizetni, illetve a legtöbb nőnek otthon van továbbra is (jó esetben) egészségbiztosítása. Vagy sehol. A család nem fizeti utána a járulékot, hiszen épp ez a lényege a vállalkozóinak, ezért nem alkalmazzák. Ő maga fizetheti, de ha megteszi, akkor bizony kevesebbel marad, mint 800 euró. A közvetítő cégek némelyike kifizet egy minimális, sürgősségi ellátásra jogosító biztosítást, amelynél az EU-s, otthon kiváltható kártya is jobb...
A fentieket figyelembe véve mivel vannak jobb helyzetben a magyar asszonyok a románoknál? Elmondanám, hogy nekik sincs szabadnapjuk, s ha igen, akkor sem a törvényben szabályozott módon. Néha nagy kegyesen kapnak fél napot, amely alatt, valljuk be, nemigen lehet feltöltődni. E fél nap után a család úgy viselkedik, hogy a gondozó érezze, mekkora szívességet tettek meg neki. Ezenkívül: úgy viselkednek a gondozóval, mintha alkalmazottjuk lenne, olyan feladatokat sóznak rá, amely az adott háztartásban évek óta el van hanyagolva, gyakran nem biztosítanak külön szobát neki, igencsak gyakran kimérik az ételadagot (nagyon minimálisra), a gondozónak sűrűn kell könyörögnie, hogy pelenkára, gyógyszerre pénzt kapjon a páciensnek, igen, ők is hallják a sarokba székletet ürítő demens, alzheimeres betegtől, hogy ez az ő háza, azt csinál, amit akar, sőt, van, ahol azt is megszabják, hányszor fürödhet egy héten.
Ennek ellenére magam is azt mondom, amit sokan: nem kötelező ezt csinálni. Csakhogy a legtöbb asszonynak nincs választása, ha emberhez méltó körülményeket szeretne teremteni a családjának. Mégsem rabszolgaság ez, mert a rabszolgát, ugyebár, fel kell szabadítani, ha tovább akar állni. Ezek a nők pedig dönthetnek: csinálják vagy sem. Szomorú helyzet ez, és a legszomorúbb, hogy a mi öregjeink sorsa megoldatlan. Vagy sorsukra vannak hagyva, vagy egy idegent bízunk meg a gondozásukkal. Hát ilyen világot élünk. A kelet-európai asszonyok nagy százaléka ezt a fajta életmódot folytatja. Anno nagyanyáink cselédek voltak messze városokban, mi gondozók vagyunk. Ez is cselédség, csak finomabban fogalmazva.
Üzletággá nőtte ki magát a német-osztrák-olasz-angol idősgondozás. Hogy azt ne mondjam, maffiává.
Lakó-Péterfi Tünde (Erdély.ma)