Mátyás diák korában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével. Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
– Ugyan bizony, gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt? Hogyhogy nincs segítsége?
– Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a kisbéresem oly nagy beteg nem volna. Harmadnapja hideg rázza szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen. Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni. Estig segített a gazdának. Megvacsoráztak, a gazda kifizette a bérét. Akkor fogta Mátyás a pénzt, s odaadta a beteg kisbéresnek.
– Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.
A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát. Mátyás a következőket írta a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz nékem az, ami néked az eke.” Éjszaka titokban eltávozott.
