Mai elmélkedésünk témája nem a betegség. Erről írni orvosi feladat. A beteg ember, különösen, ha az eltelt évtizedek valamennyi testi és lelki terhe is ránehezedik, sajátos módon éli meg állapotát. Ki így, ki úgy. Ki úgy, hogy igyekszik megrendült egészségét türelemmel és orvoslással helyrehozni, enyhíteni, ki úgy, hogy nyűgös, kedvetlen, örökösen panaszkodó, közeli halálával rémítgeti övéit.
A betegségek egy része (legalábbis kezdetben) tünetmentes, nem jár fájdalomérzettel (éppen a legfélelmetesebb, a rák is). A betegségek többsége — akár a múlékony fejfájás, fogfájás, akár nagyobb veszélyt sejtetők — fájdalommal jár, s ennek huzamosabb elviselése bizony próbára teszi a beteg, idős ember és környezetének idegrendszerét. Persze, olykor a betegségek kezelése is (rövidebb, tartósabb) fájdalomérzettel járhat. Azon túl, hogy a fájdalom és ennek kiváltó oka olyan fizikai és szellemi változásokat is okoz, ami képtelenné teszi az embert akár csekély házi tevékenységre is, étvágytalanságot, állandó ,,pihenési" elvárást, szorongást fejleszt ki, környezetétől pedig az ,,aggódás" folyamatos kinyilvánítását várja el.
Németh László, aki orvosi felkészültségével az ötvenes években ,,rátört" esszenciális hipertóniát több éven át szakszerűen követte és papírra vetette (Levelek a hipertóniáról), többek között ezt írja: ,,...a diagnózis tudomásul vételével szinte egyszerre jelent meg az elhatározás, hogy most sem adom meg magam, amíg agyam bírja, figyelni fogom a benn növő pusztulást". Majd: ,,Amikor aztán híre terjedt, hogy beteg vagyok, ahogy az lenni szokott, egyszerre mindenfelől jelentkeztek a hipertóniás kapcsolatú barátok." Tudott dolog, hogy a félelemben élő beteg igyekszik segíteni önmagán, olykor minden tanácsot kipróbálva. Ugyancsak Németh László írja ezzel kapcsolatban: Móricz Zsigmond, aki érelmeszesedés okozta agyvérzésben halt meg (nem volt magas vérnyomása), halála előtt 15 évvel vegetáriánussá vált; így küzdött az agyát megülő ,,ködösség" ellen.
Kosztolányi Dezső, aki ínyrákban szenvedett, írja már súlyosbodott állapotában: ,,A beteg rövidlátó. A beteg békatávlatból szemléli a dolgokat. A beteg fájdalma zsombékjain üldögél, és láza forró mocsarában kuruttyol. Ahhoz, hogy igazán lássuk és érezzük magunkat és másokat, madártávlat kell, csapongás, merészség, az egészség szórakozott és mégis éles figyelme, szabad szárnyak csattogása."
Puccininak gégerákja volt, íme, mégis az ember kimerülhetetlen bizakodása: ,,...biztosítottak, hogy az egész csak a köszvény egy faja: ha vigyázok magamra, meggyógyulhatok".
