A barátság mindenekelőtt kölcsönösséget feltételez. Lehet-e tehát a serdülő fiú ,,barátja" az apa? Vagy leányának az anya, anélkül hogy akár egyikük, akár másikuk eme ,,szövetsége" ne a másik szülővel szembeni, jól leplezett ellenérzés lenne? Vajon nem zavarja meg túl az általános (azaz felületes) odafigyelésen a szülő és gyermeke közti bizalmas kapcsolat a két szülő egymás iránti lelki intimitását? A lehetséges válaszok már elemző regények százait teremtették meg a világirodalomban. Nyugodjunk bele: nincs a kérdésünkre egyértelmű felelet. És mégis! Állítom, hogy ma inkább, mint egykor — amikor az apa (nagyapa) a patriarchális családban a megfellebbezhetetlen tekintély volt — lehetséges nem csak az apa és fia, anya és lánya, de akár fordítottan is, problémaoldó és tanácsadó, tanácskérő viszony a nemzedékek között. A kölcsönösség alapján a modern ismeretekkel könnyedén felvérteződő ifjú az újhoz nehézkesebben alkalmazkodó szülő felé ezeket közvetíti. E kölcsönösséget a meghittséget elővarázsoló esti séták, kirándulások, együtt sátorozások, családi jó hírek, sikerek teremtik meg. Hány és hány lelkileg sérült csitri és kamasz jutna ki indokolatlanul felnagyított problémáiból sikerrel, ha megteremtődne ez a közelség!

Unokatestvérem is hangsúlyozta, hogy számunkra az eszmei közösségnek nincs köze a vérségihez... De milyen szépen oldotta gyermekkori düheinket, verekedéseinket igazi testvérivé a nagyvilágnak ,,kiszolgáltatottságunk". Levetve tudat alatti vetélkedésünket környezetünk ránk figyeléséért, felnőttkorunkban mintha egy ismeretlen magnetizmus vonzott volna öcsémhez lelki közelségbe.

Már nem törekedtünk a gyermeki versengésre jellemző ,,mindent én, minden az enyém" abszolutizáló kisajátításra. Ő tudta az én értékeimet, én tudtam az övéit, hiszen igencsak más adottságokat örököltünk, és remek, jó testvérek, s ami több, jó barátok voltunk. Úgy értettük meg egymást, mint a jó barátok: kevés szóval, de ez a kevés szó bennünk folytatódott tévedhetetlenül...