Már nagyapám és édesapám is abban a házban született, ahol a mai napig élek családommal. A telekkönyvi bejegyzés 1883-ból való, de mivel volt baj elég az idÅ‘k folyamán — felmenÅ‘im kuláklistára kerültek, földünket elvették, iskolába nem járhattam, végül édesapám öngyilkos lett, nehéz volt nekünk —, arra sem volt pénzem, hogy a házat a nevemre Ãrassam át.
De három gyermekemet felneveltem, mind egyetemet végeztek. Jött a demokrácia, 1995-ben megszűnt a munkahelyem (vasesztergályos voltam a gépgyárban), tengÅ‘dtem évekig, mert sehová sem vettek fel. 2003-ban a polgármesteri hivatal kiküldött két topográfust, hogy a házhoz tartozó telket mérjék fel — aztán 2004-ben megint. Mindezt azért, mert a Debren-patakot — amely három oldalról természetes határként vette körül a kertünket — 1977-ben szabályozták, és Ãgy módosult a terület, nem csak az enyém, hanem több szomszédomé is. A szabályozással veszÃtettem, de még mindig több földet bÃrok a valóságban, mint papÃron (nem csak én, a szomszédságban majdnem mindenki), ezért 2005-ben kaptam egy felszólÃtást, hogy a régi patakpartról bontsam le a kerÃtést. Csakhogy az nem az enyém, a valamikor átellenes szomszéd épÃtette. A polgármesteri hivatal egyúttal közli, hogy a tÃzes visszaszolgáltatási törvény értelmében kisajátÃtanak tÅ‘lem 200 négyzetméter területet. Megkérdezésem nélkül! Holott még mindig van 1353 négyzetméterem visszaigényelve (máshol), sÅ‘t, ezenfelül is, amit még pénzhiány miatt nem tisztáztam. Tudom, hogy azért akarják elvenni azt a két árat, mert szemközt hiányzik, onnan ugyanis a ház elsÅ‘ felét eladták, és most az enyémbÅ‘l akarják kiegészÃteni a maradék telket. De én nem voltam hajlandó átengedni ezt törvényszéki végzés nélkül, ezért ez év június 19-én ismét felszólÃtottak a kerÃtés lebontására. A telekkönyvi kivonatot elÅ‘zÅ‘ nap váltottam ki, ezért feliratkoztam kihallgatásra, de azt mondták, nincs polgármester, a régi már ,,nem létezik", az újat még nem iktatták be. 19-én jött egy csoport a városháza végrehajtójával, nekifogtak bontani. Elmentem tanút keresni, s mikor visszajöttem, kitört a botrány: a feleségemet, aki az egyik sasfát meölelte, a közösségi rendÅ‘rség egyik tagja úgy elrántotta, hogy máig nem tud fogni a kezével. Odamentem hozzájuk, mondtam, hogy nincs törvényszéki határozat a kezükben, hagyják abba a munkát, mert ellenszegülök. Nyújtottam a kezemet, hogy bilincseljenek meg, de azt mondták, nem félnek; elÅ‘vettek egy gázsprayt, körbevettek négyen, és a feleségem és a két kisunokám szeme láttára leütöttek a sárba (az egyik gyerek azóta is minden éjjel felsÃr), eltörték a kezemet, gumibottal vertek, és brutálisan betaszigáltak a kocsijukba. Levittek a székhelyükre, ott tartottak másfél órát hátrakötött kézzel, hiába kértem feloldásomat, mert fáj a karom, beledagadt a bilincsbe. JegyzÅ‘könyvet Ãrtak, azt mondták, ha aláÃrom, 200 lej a büntetés, ha nem Ãrom, 1000 lej. Persze, hogy aláÃrtam, szegény ember vagyok. Akkor levették a bilincset, és átkÃsértek a rendÅ‘rségre, nyilatkozatot adtam a történtekrÅ‘l, és maga a rendÅ‘r mondta, hogy ne nyeljem le ezt. A törvényszéki orvos negyven napot adott. Én úgy tudom, jogállamban élünk, és nem lehet egy családot ennyire diszkriminálni. A visszaszolgáltatás pedig nem azt jelenti, hogy valakitÅ‘l elvesznek, hanem azt, hogy visszaadják, ami az övé volt. Most már elindÃtottam a pert a kert miatt, és a verés miatt is panaszt tettem a bÃróságon.
Gál Béla, Sepsiszentgörgy