— Lassan megismertem az itt élő embereket is. S ők is engem, mert mondom, állandóan színpadon voltam, mondhatni, kitáncoltam a szentgyörgyiek szeretetét. Ha jól emlékszem, egy szovjet darabban mutatkozhattam be, sem a címe, sem a szerzője nem ugrik be, nem is fontos. Egy tangóharmonikás lurkót alakíthattam, utána jött Caragiale Zűrzavaros éjszakája, a kisinas szerepében mutathattam meg, mire vagyok képes.
A sors kifogyhatatlan szeszélye folytán harminc évre rá, ugyanebben a darabban, Seprődi Kiss Attila rendezésében játszhattam el Spiridont, a már öreg inast. Utána újra egy kedves szovjet komédia jött egy nagycsaládos emberről, akinek én voltam a hatodik fia, akinek volt valami kevés köze a matematikához, a tudományok tudományához, a diákok el is neveztek átmenetileg Plusz-mínusznak. Soroljam még? Az újság megtelhetne a szerepeimmel. Így ment ez 1987. július 1-jéig, akkor mit ad az Isten, eljöttem nyugdíjba. Hogy körülbelül hány szerepet alakíthattam? Hát úgy százötven darabban vagy hatszáz különféle szerepet, volt olyan előadás is, amelyben két-három szerepet is osztottak rám, mindig jól tudtam váltani. Ezek között persze rengeteg operett is volt, s zenés vígjátékok is. Most csak a szívemhez legközelebb állókat sorolnám. Itt újra eljátszhattam Bóni grófot A csárdáskirálynőben — ez a bohém figura többször is feltűnt az életemben, de jó szívvel emlékezem a maga korában botrányos Szent Johannában nyújtott alakításomra is, s a Sosem lehet tudni pincérére, Voitin drámájában (Emberek, akik hallgatnak) egy öreg órást alakíthattam, akkor még fiatalon, s ezután jött életem első díja. A remény című szovjet darabban — Remény, ez volt a hajó neve! — egy öreg halászt játszhattam, az előadással megnyertük a fiatal színészek országos versenyét, s jutalomként elutazhattunk Kijevbe és Moszkvába. 1957 októberében történt, akkor lőtték fel az első Szputnyikot.
Botka szerepeit egyébként hosszan lehetne sorolni, pályája végig töretlennek látszott, megtartva komikusi adottságait, állandóan bővült a szerepköre, s a hajdani táncoskomikusból kiváló színésszé érett. Ezért is hatott — s gondolom, nem csak számomra — váratlanul, hogy pályája csúcsán, 1987-ben nyugdíjba vonult. Ez, gondolom, számára is óriási trauma lehetett. Pályája egyebekben, Istennek hála, nem fejeződött be, tovább játszott. 1991-ig nem szerződött állandó jelleggel színházhoz, akkor gondolt egy nagyot, s útnak indult. Hat hónapig játszotta Temesváron a kis huszárt A kérőkben, majd 1992 őszén Szatmárra hívta Ács Alajos áldott emlékezetű kollégája, ahol A napsugár fiúkban bűvölhette el a közönséget. Az előadást Parászka Miklós rendezte, több mint ötvenszer játszották. Ács Alajos és a darab említésekor felderül az arca, kérdésemre, hogy tulajdonképpen miért is ment nyugdíjba, és hogy azután hívták-e vissza volt színházához, újra elkomorodik. Látszik, ezekről a dolgokról nehezen beszél. Csak a szépre emlékezik.
— Tulajdonképpen kapcsolatom a színházammal teljesen azokban az években sem szakadt meg, ott dolgoztak a barátaim, kedves kollégáim, de tény, hogy tragédiaként éltem meg a nyugdíjaztatást, s volt bennem egy dacos vágy is, megmutatni, hogy még nem vén a legény, ezért is mentem Temesvárra, Szatmárra. Haza 1994-ben hívtak vissza egy kabaréba, s azóta még mindig dolgozom kisebb-nagyobb szerepekben, s jólesik a bizalom, hogy számítanak rám. Persze, a színház is változott, 1995-ben jött ide Bocsárdi László a figurásokkal. Először Az árnyékban játszhattam Bocsárdi rendezései közül egy nyomorék pénzügyért. Azért a legjobb férfi epizódalakítás díját kaphattam meg Kisvárdán, a határon túli magyar színházak fesztiválján. Aztán jött Barabás Olga Molière-rendezése, a Scapin furfangjai, amiért színészi díjat kaptam, s ezek után jött életem nagy elismerése: 1998. november 26-án vehettem át a Szentgyörgyi István-díjat. Persze, kaptam én díjakat, elismeréseket 1989 előtt is — 1971-ben például —, de azok mégiscsak mások voltak, a kulturális emlékérem első osztálya vagy az 1998-ban Kisvárdán elnyert életműdíj között azért mégiscsak van különbség. S a város is elismert Pro Urbe-díjjal, ez is jólesett, hiszen amióta Holló Ernővel végigsétáltunk az azóta kivágott jegenyék alatt, a régi hídtól a város felé, valahogy szívemhez nőtt Sepsiszentgyörgy. Nem dicsekvés talán, ha megemlítem díjaim, elismeréseim között nézőim változatlan és kitartó szeretetét, ami sok mindenért kárpótolt, és mindig is erőt adott, hogy elkerüljem a buktatókat, amelyek ezen a pályán legalább annyira leselkednek az emberre, mint első itteni igazgatómra ama bizonyos nyitott súgólyuk, amelybe óvatlanul, színészeit instruálva belelépett. Hát, Lacikám, ennyi lenne a nagyja, a sommája pályám emlékezetének, sok minden óhatatlanul kimaradt persze, de csak a szerepeim felsorolása oldalakat töltene ki. Egy a lényeg: a jelszavamhoz, amit még az elején megfogalmaztam magamnak, mindig is hű maradtam, ez valahogy úgy hangzott, hogy a hitemet, nemzetemet, családomat, színházamat el nem hagyom. Betöltöttem a hetvennyolcat, de még mindig izgat a színház, a rivaldafény, a tapsok, a jelmezek, a smink, szóval mindaz, ami a színház és ami az életem. Ha az Úristen adna még tíz évet, ha elintézné valahogy, őszintén szólva nem bánnám. Éppen egyik utolsó nagy, sikeres előadásommal, a Hárman a padonnal bizonyíthattam, gondolom, hogy van még bennem tartalék. Hát ennyi volt. S jaj, igen, még annyi, semmit sem bántam meg. Persze, szerepelhettem volna többet filmen, ha mondjuk kivándorlok Magyarországra, és rám harapnak. De hát nem vándoroltam ki, s 1989-ig, ha fel is figyelt rám, mondjuk, egy filmrendező, elég nehéz volt kivinnie, Szabó Lajos vagy Liba (ti. Bencze Ferenc) vagy Bács Feri is csak azután csinált filmes karriert, hogy kiment. Szerepelhettem a Szivárványgömbökben, amit a ma Ausztráliában élő Demján József rendezett, egy görög trombitást alakíthattam, egy hányódó kisembert. 1998-ban, már öregen hívott meg Vidnyánszky Attila a Bál a pusztánba, erre a komédiára is szívesen emlékezem.
Egy életinterjúból, természetesen, sok minden kimarad, Thalia kordéja például, vándorszínész korában ezt is megtapasztalta, s utána a szentgyörgyi színháznál a rozoga autóbuszokon való örökös zötykölődés, évtizedekig ,,tájoló" színház volt a szentgyörgyi, sokat jártak falura. Kimaradtak — és ez egy külön írás is lehetne — az anekdoták is, amelyek Botkáról széles körben keringenek...
