A rajoni pártszékház kapusa egy kulcsot adott át, megmutatta az ajtót, hol éjjel aludni fogok, és  mondá, a többiek már megjöttek, a Sugásban várnak. És valóban, annyian, régi ismerősök és ismeretlenek, bennszülöttek és szomszédos vidékekről érkezettek  éjfél utánig alapítgattuk  az új megyét, főként annak első újságát. Jóval záróra után lopóztam szálláshelyemre, vigyázván, hogy a már ott alvót fel ne ébresszem. A későn hazajáró férfiak óvatosságával és pedantériájával rendeztem el ruhámat a szekrényben, cipőmet az ágy alá, hogy majd egymagamban ébredve keressem a titokzatos reggelizőhelyet, ahová azaddig csak valódi elvtársaknak volt bejárásuk. Vidám és hangos csapat fogadott a pincehelyiségben, fiatal, magas, szép szál férfi mesélte épp éjszakai élményeit: szobájába éjjel belopózott egy fekete nő, melléfeküdt az ágyba, reggel a takaró alól csak dús, göndör fekete haját látta kibomolni, ő cipőjével a kezében menekült, hogy fel ne ébressze, s már az első reggelen rossz hírbe ne keveredjék. Alábbhagyva a már koccintgatós hangulattal, engem is bemutattak az ismeretlennek: ő volt Király Károly, az új Kovászna megye elsőtitkára. Akkor hát együtt háltunk volna Király elvtárs? Derültség, vállcsapkodás. – Na, Dali Sanyi, vidd a bandádat, egy hét múlva lap legyen.
Leendő főnökömet már közelről ismertem, a bukaresti Ifjúmunkás Domokos Gézát váltó főszerkesztőjeként negyedik egyetemi nyaramon újságírótanoncnak hívott a redakciójába, magával hurcolt terepútjára Maros megye falvaiba, ahol otthonosan mozgott, lévén büszke szovátai származék, s harsány parolás ember, aki mellett emberfia úgy el nem mehetett, hogy egy kézszorítást megspórolhatott volna. S ez a kedélybő, mindég közvetlen ember most mintha kissé szeppenten ült volna az üres, frissen meszelt helyiség egyetlen támlás székén, térdén táskaírógépével, mely talán azt a látszatot volt hívatott szolgálni, hogy egy főszerkesztőnek  írásra késznek kell lennie reggeltől estélig (talán két esztendő múltával meg is írta első cikkét az új lapba, sorozattá is fejlesztve idővel), de most csak kérdő tekintetét hordozta végig az általa verbuvált, tucatnyi kadétból s egy-két vén rókából álló hadtesten. „Honnan szedhettem össze ennyi tejfölös szájút?” (átlagéletkor 24 év) – mormolhatta magában, no, de sebaj, előnyt faragunk majd a hátrányból. Mi legyen a hetilap címe? – indította be a motort első kérdése, s máris csak úgy röpködtek a politikailag egyre korrektebb címjavaslatok: HÁROMSZÉK – ez tetszett legkézenfekvőbbnek (enyhe fejcsóválás). Legyen ismét SZÉKELY NÉP! – nevünkkel nem székelykedünk, legfennebb tartalmainkban – intett felénk a józanság. Akkor NEMERE legyen, őrizzünk hagyományt! Megszánhatott abbéli ifjonti erőlködésünkben, hogy úgy címkézzük fel leendő főfödőnket, hogy alatta lehetőleg jó közérzettel lehessen világot megváltani, s csöndes szomorkával megvallotta, nem árul el párttitkot, de hiába erősködött Király Károly, még a megye Háromszék nevét sem fogadta el C. elvtárs, Kovásznának fogják hívni, lévén bukaresti beteg elvtársi körökben is gyógyfürdőközpontként közismert városka, s adjuk meg, ott él legtöbb román államalkotó honfitársunk a régióban. S mivel egypártrendszer lapjaként az új megye törekvéseit kell tükröznünk, ezért  a szerény Megyei TÜKÖR lapcímben állapodtak meg ott legfölül. Ennyi erővel FEKETEÜGY is lehetne, gondoltam s mondtam is félhangosan, amolyan feszültséglevezető élcnek szánva, talán legrégebbi földrajzi nevünk a tájegységben és csak a mienk, s tükröz is valamit. Na jó, fordult felém Dali Sándor, akkor maga fogja írni az én nevemben a beköszöntő vezércikket, s még egy jegyzetet is kérek saját aláírásával az első oldalra. Félóra alatt, mintha csak kalapba, összedobtuk az első szám laptervét, ő meg lazának szánt, de aztán sztentorira sikeredett hangon csak annyit mondott búcsúzóul: Jól jegyezzék meg gyerekek, mindennél fontosabb, hogy töke legyen a lapnak! Mondotta pedig ezt olyan éles hangsúllyal, hogy a titkárnőnkké lévendő Csernik Magdi is, ki termete s temperamentuma révén később a Gömbvillám becenevet kapta a házi keresztségben, szoknyája korcához kapott önkéntelenül.
S ha már Háromszék csak jóval később, éles és elvéreztető kanyarok után lehettünk, akkor addig ízlelgettem az új megye nevét, míg végül főszerkesztőnk első lapszámbéli vezércikke fölé végeérhetetlen értelmiségi programként címet is találtam magam számára: KOVÁSZNAK LENNI.
S tartom magam ehhez azóta is.