Hogyan lehetne megérteni? Miként lehetne végiggondolni, elfogadni, elrendezni magunkban? Kétségbeesett tapogatózás a tudat mélyén, míg lassan erőt vesz rajtunk a bizonyosság, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni a feladattal. Merülünk, és nincs mibe kapaszkodni. Akár a vészkijárat fölött a jelzőlámpa fénye, világít lelkünk végtelen sötétségében a kérdés: miért?

Tudjuk, hogy jó lenne imádkozni, megbeszélni mindent, közösen találni valami megoldást… De vajon mi lenne jó nekünk, mi lenne a jó megoldás? És hogyan lehetne megtalálni a szavakat? „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” – hangzott a felszólítás azon a bizonyos nagycsütörtökön, de mit tegyen az, aki nem tud, vagy már nincs ereje imádkozni? Belefáradtunk a kéréseinkbe, mert mi csak kérni tudunk, rendszeresen, kitartóan… És reménykedni, amíg minden össze nem omlik körülöttünk.

Ahogy nézzük a fényeket a szoba falán, egyszer csak zuhanni kezdünk vissza a múltba, gyermekkorunkba, rég nem látott baráti arcok közé. Antanténusz, szórakaténusz… Indulhat a bújócska, micsoda öröm és izgalom… Távolodó nevetés, millió apró zajból összeálló borzongató csendek, szaladás a szürkülő ég alatt, orrunkban a feléledő nyári virágok illatával… Izzadt tenyerünkbe beleragad a por, ahogy hasalunk a földön a bokrok tövében… Azóta sem éreztünk ilyen határtalan boldogságot, szabadságot.

A félelmetes nagycsütörtöki ürességben, egyre kevésbé értjük az összefüggéseket, végtelenül távolinak tűnik minden, ami értelmet adhatna az életünknek. Miért… Milyen hátborzongató otthontalanság rejlik ebben a kérdésben… Csak fekszünk az olajfák alatt kimerülten, álmok, tervek nélkül, és érezzük, hogy hiába is próbálnánk újjáépíteni erős várunkat…

Aztán a kisfiúnk álmában odaérinti fejét a vállunkhoz, kezecskéjét becsúsztatja a nyakunk alá, vagy megcsörren a telefon, és a nagylányunk elmondja, hogy minden rendben a buliban. Életmentő kis gesztusok a másik világból, a valóságból. Hát ez az! Ez már az ő életük, az ő szabadságuk. Mintegy varázsütésre megszűnik bennünk a félelem, és nem marad más, csak a szeretet.

És végre felhangzik a nagycsütörtöki ima: „Őértük könyörgök… azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém…”